Életem legjobb időszaka úgy múlt el, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az volt életem legjobb időszaka. Túlságosan el voltam foglalva azzal, amit éppen problémaként éltem meg.

Szar érzés visszanézni, és azt látni, hogy azért nem tudtam örülni annak ami van, mert azzal voltam elfoglalva, ami nincs. Meg azért, mert nem is voltam tudatában, hogy örülni lehetne/kellene annak, ami van, hiszen készpénznek vettem. 

Készpénznek vettem annak ellenére, hogy olvastam egy csomó emberi történetet arról, hogy mi az igazán fontos az életben, mit üzennek a haldoklók az itt maradóknak, mit bántak meg az idős emberek életük végén, stb. 
Mert annyira könnyű magától értetődőnek venni az otthont, a tisztaságot, a biztonságot, az egészséges testet ami bármire képes amit csak akarunk tőle. A szeretteinket, a lehetőségeinket, a látszólagos szabadságunkat, hogy oda mehetünk ahova csak szeretnénk (vagy ahova a pénztárcánk engedi), hogy szinte minden elérhető számunkra amire csak vágyunk. És mégis, hányszor jut eszünkbe mindennek örülni vagy hálát adni érte?

Nemrég éltünk át együtt egy covid járványt, ahol hirtelen már nem mehettünk oda ahova akartunk, amikor akartunk. Nem volt biztos hogy lesz holnap kristálycukor vagy wc papír. Két évig úgy éltünk, hogy nem tudtuk mit hoz a holnap, mikor lehetünk együtt újra nyugodtan a szeretteinkkel, mikor ünnepelhetünk végre felszabadultan.

És mit vittünk el belőle tanulságként? Mostanra olyan, mintha meg sem történt volna, mintha az egész csak egy rémálom lett volna.

Az isztambuli reptéren kellett ragadnom egész éjszakára ahhoz, hogy eszembe jusson hálát adni az otthonom komfortjáért. A zuhanyért. Az ágyért. El kellett veszítenem a testem feletti uralmat azért, hogy megértsem, mennyire rosszul gondolkodtam, amikor azért nem futottam, mert triggerelt, hogy nem elég jó a kondim, és engedtem magamat elveszni az efelett érzett frusztrációban ahelyett, hogy megpróbnáltam volna türelemmel és alázattal tágítani a komfortzónám. 
Persze nem tehetek róla, nem akarom magam bántani miatta. Azért történt így, mert nem volt alkalmam életem során megtapasztalni a lassú, konzisztens építkezés eredményét. A gyakorlás általi fejlődését. Nem volt, aki elmagyarázta, vagy megmutatta volna.

Sok dolog azért nem evidens számunkra, mert soha senki nem mutatta meg, hogy lehetne másképp is. Hogy hogyan lehetne másképp. Őszintén hiszem, hogy például a roma gyerekek sem azért lopnak, mert eredendően rosszak, hanem azt tanulták meg, hogy ez az eszköze annak, hogy ételhez lehessen jutni.

Itt élünk ezzel a készen kapott világképpel, másoktól eltanult mentalitással gondolkodva a dolgokról, sokszor beleragadva a körülményeink felett érzett frusztrációba, csak mert a társadalom nagyítója a problémákra van kalibrálva. A hibákra, a hiányosságokra, gyengeségekre, a még el nem ért célokra. 

Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy ezt a nagyítót nem csak meg lehet, meg is kell fordítani.

Hogy gazdagok vagyunk mindannyian. Akik olvastok, biztosan. 

Meg hogy bevalljam, azért küzdök annyira azzal, hogy mindezt elmondjam (ismét eltelt majdnem 6 hónap az utolsó írásom óta), mert én magam is még mindig, nap mint nap beleragadok abba, hogy engedem, hogy a fájdalmaim és a küzdelmeim elvigyék a figyelmem. De azt hiszem, mint minden, ez is könnyebb együtt. Talán ha gyakrabban eljövök, hogy emlékeztesselek a lényegre, nekem is könnyebb lesz emlékeznem. És együtt építhetünk egy minőségibb, boldogabb életet, ahol a fókusz azon van, hogy mindig van minek örülni, még a legnagyobb nehézségek közepette is. 

Különös dolog a boldogság. 

Keressük, kutatjuk, de nem leljük. Várjuk, hogy megérkezzen az életünkbe, de nem jön, vagy legfeljebb pillanatokra kacsint ránk. 

Meg vagyunk győződve róla, hogy mivel itt belül nincs meg, ezért bizonyosan kívül kell lennie. Céloktól tesszük függővé, a külvilágban elérendő dolgoktól, megtapasztalandó történésektől.

Neked mi az, ami hiányzik most a boldogságodhoz? Mi az, amire vágysz, amit hajszolsz, vagy mi az, amiről csak ábrándozol lemondóan?
Egyáltalán van-e elképzelés benned azt illetően, hogy mi lenne jó, ha megvalósulna, vagy csak azt tudod, hogy mi az ami most megakadályozza azt, hogy jó legyen? Mi az, ami éppen rossz, ami hiányzik, aminek másképp kellene lennie ahhoz, hogy boldog lehess? 

A sikerkönyvek mind azt mondják, hogy legyenek céljaid, tudd, hova tartasz, és tegyél azért minden nap, hogy ezek megvalósuljanak. Ha te abba a kategóriába tartozol, aki eszerint éli az életét, megtapasztalhattad, hogy ha megvalósul valami abból, amit szerettél volna, akkor sem vagy boldog, legfeljebb csak pillanatokra. Hiszen a figyelmedet vagy máris a következő, még nagyobb elérendő cél köti le, vagy a téged aktuálisan foglalkoztató problémák, megoldandó helyzetek. Mert mindig ott van egy de. Igen, elértem valamit, igen, megvalósult amit szerettem volna, igen, megtapasztaltam amit vágytam, de... Van ez a probléma, meg hát az is a gond, hogy, arról már nem is beszélve, hogy ez is meg ez is nehézségekbe ütközik...

Ugye, hogy mindig ott van a de? 

Mert úgy éltük le az életünket, hogy a figyelmünket mindig az kötötte le, hogy mi az, ami rossz, amit nem szeretünk, amit el akarunk kerülni, amiből elegünk van, ami nehéz, amit nem szeretnénk megtapasztalni. És még ha nincs is - akkora - baj, akkor is lesz valami, ami kellemetlen, ami zavaró, ami nem úgy van, ahogy azt szeretnénk, ami lehetne másképp ahhoz, hogy valóban boldogok lehessünk. 

Tényleg szeretnénk?

Tényleg, valóban, igaziból szeretnénk boldogok lenni? Vagy csak megszoktuk, hogy az élet olyan amilyen, és csak várunk, hogy jobb legyen, hogy valami történjen, hogy végre, végre, végre már boldogok lehessünk. 

A várakozásra vagyunk berendezkedve, erre a passzív állapotra, ahol a külső körülményektől várjuk, hogy létrehozzanak egy belső állapotot, és közben nem látjuk át, hogy mi magunk állunk az útjában annak, hogy a boldogság megvalósuljon bennünk. 

A viselkedésünket, reakcióinkat 95%-ban tudattalan működési mechanizmusok határozzák meg. Tanult mechanizmus, hogy a problémákra fókuszálunk, az pedig megszokás, hogy újra és újra ugyanezt tesszük. Mint ahogy nem gondolkodsz a fogkeféddel a kezedben, hogy hogyan is kell megmosni a fogad, csak csinálod, ahogy előtte már sok ezerszer, úgy ugrik a figyelem újra és újra folyamatosan a negatív dolgokra. És mivel az agyad úgy van kondicionálva, hogy a zavaró dolgokra vetül a reflektorfény, abból veszel észre egyre többet. Ezek pedig annyira lekötik a figyelmed, hogy nem jut belőle azokra az örömteli és élvezetes dolgokra, amik itt és most is jelen vannak.

Még akkor is, amikor valami olyan dolgot csinálsz, amit a teljes lényeddel élvezhetnél, akkor sem vagy jelen, hiszen az agyad közben folyamatosan azon kattog, ami nyomaszt, vagy fürkészi azt, ami a jelen pillanatban üröm az örömben. Pedig az örömteli dolgok itt vannak, most is megvannak, rendelkezésedre állnak. 

Szeretnél boldog lenni?
Van egy jó hírem: tudsz tenni érte.
És van egy rossz hírem: csak te tudsz tenni érte. 

Az életed így is, úgy is eltelik. A kérdés az, hogy várakozásban, ábrándozásban, reménykedésben, netalán lemondásban töltöd, vagy elköteleződsz amellett, hogy boldogabbá teszed a saját életed.
Valójában semmi extrát nem kell csinálnod hozzá azon kívül, hogy megállsz néha pillanatokra, és kiélvezed azokat. Élvezettel eszed meg az ételedet, kiélvezve az ízeket, textúrákat. A zuhany alatt nem azt listázod fejben, hogy mennyi mindent kell aznap elvégezned, hanem csak élvezed a vizet. Amikor úszik a ház, mert otthon az egész család bezárva, akkor megállsz egy pillanatra észrevenni, hogy a napi bosszantó apróságok mellett mennyi öröm és szeretet van jelen. Megengeded magadnak, hogy meglásd, hogy a boldogsághoz vezető út a mindennapok eseményeinek kavicsaival van kirakva. Hogy a boldogság az út maga. 

Igen, azért jöttem most hozzád, hogy elmondjam, a boldogság nem a nagy elérendő célokban van, hanem a mindennapi apróságokban, amik körülvesznek.
A nagy célokban persze ott van a nagy boldogság lehetősége, de azt megélni csak akkor tudod, ha megtapasztalod az örömteliséget a kis dolgokban.
Nekem majdnem mindenemet el kellett veszítenem ahhoz, hogy mindezt felismerjem. Utólag azt mondom, szerencsés vagyok, hogy beütött a krach, hiszen felértékelődött minden, amire addig lekicsinylően néztem.

És veled mi van? Szenvedsz eléggé ahhoz, hogy igazából boldog akarj lenni, vagy elvagy a langyosban amíg túl késő nem lesz ahhoz, hogy valóban elkezdj élni? Hogy elkezdj örömmel és élvezettel jelen lenni a saját életedben, függetlenül attól, hogy milyen tevékenységet végzel éppen. Mit szeretnél igazán? Élni, vagy túlélni? 

Ha élni, első lépésben sokat segít, ha listát írsz arról, hogy miért vagy hálás az életedben. Ha nehéz ilyeneket felsorolnod, akkor onnan nézve gondold végig, hogy mi az, amit szar lenne elveszíteni. És hidd el nekem, aki ragadtam már éjszakára reptéren, hogy még az ágyad is ilyen dolog. Ez persze elcsépelten hangzik, de az a helyzet, hogy már tudományosan is bizonyított, hogy a hála újrahuzalozza az agyadban lévő neuronhálót. A rossz dolgok helyett megtanulod meglátni a jókat, és minél többet fedezel fel belőlük, annál több örömteli pillanatot élhetsz meg. És minél több örömteli pillanatot élsz meg, annál kevesebb rosszat veszel észre.

Ez persze nem azt jelenti, hogy minden, ami most nyomaszt, varázsütésre eltűnik. Ez csak annyit jelent, hogy javul az életminőséged, mert örömtelibbé válik a létezésed. Ily módon pedig sokkal könnyebben tudod majd venni az előtted álló akadályokat is. Kitartóan gyakorolva a fókuszváltást, az élet egyszer csak játékká válik. 

***

Mi lesz veled most? Megengeded magadnak, hogy máshogy élj, mint ahogy megszoktad? Megengeded magadnak, hogy élvezd is az életed ahelyett, hogy a nagy várakozásban csak keresztülevickélsz rajta?

A boldogság nem jön el majd egyszer csak. A boldogság most van itt, és akkor válik láthatóvá a számodra, ha elkezded nézni, ahelyett, hogy a megszokott módon elsiklasz felette. 

És ha most ott van benned a de, hogy jó, de... Akkor tudd, hogy pontosan ez az, amivel eltakarod saját magad elől a kilátást. Mert bármi is van most az életedben, minden lehetőséged megvan arra, hogy végre elkezdd valóban örömmel megélni azt. Minél több problémád van, annál inkább, hiszen a nehézségek szerepe az életünkben pont az, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire nem értékeljük azt, ami már most is megvan. 

A te életed. Rajtad múlik, hogy telik el. Rajtad áll, hogy nehézségekkel, vagy örömteli pillanatok sokaságával töltöd fel. Minden helyzetben a kezedben van a lehetőség, és tiéd a választás. 

Kedves Te, aki rettegsz. Te, aki tehetetlennek érzed magad. Te, aki kétségbe vagy esve. Te, aki utálod az egészet. Te, aki legszívesebben elbújnál egy sarokba, amíg valaki vissza nem csinálja ezt az egészet.

Hozzád szólok most. Azért írok most neked, mert van tapasztalatom arról, hogy mivel jár, ha az élet váratlanul kiszakít a megszokott mederből, és szobafogságra kényszerít. Nem azért, mert introvertált vagyok, és jobban szeretek a lakásban kuksolni, mint élni, hanem mert sok hónapot kényszerültem otthon eltölteni a saját fejembe zárva egy számomra ismeretlen és nagyon félelmetes helyzetben. 

Ülj le mellém, fogj egy bögre teát, kávét, vagy csak egy pohár vizet, és szakadj ki egy pár percre a mókuskerékből. Most úgysincs jobb dolgod...

Fontos, hogy tudd, hogy miközben olvasol, az agyad reagálni fog. Fogsz olyan dolgokat olvasni, amiknek zsigerből ellenállsz. De ha veszel egy nagy levegőt, és kitartasz a végéig, ki tudja, talán még az is lehet, hogy egy kicsit könnyebb lesz.

Kezdjük azzal a nagyon banálisnak tűnő ténnyel, hogy most ez van. Nem "nemrég még csak nem is sejtettük, hogy ez lesz" meg "legyen már vége, mikor lesz már vége", hanem EZ VAN. Fontos, hogy értsd, hogy a jelen szituáció szempontjából teljesen mindegy, hogy mi volt eddig, mert - akármennyire is nem tetszik - már nem az van. És igen, lesz olyan, hogy már nem ez lesz, valamikor később az időben, de az még nem most lesz. Ennek a helyzetnek köszönhetően most mindannyian egyszerre oda kényszerültünk, ahol eddig nem sok időt töltöttünk: a mostba, a jelen, aktuális pillanatba. Korábban azért nem időztünk itt, mert a figyelmünket lekötötték a teendők és tervek amik előttünk álltak, vagy mert újra- és újraéltünk múltbéli eseményeket. Na meg azért sem a jelen pillanattal foglalkozunk szinte soha, mert a jelenben itt van egy csomó érzés, amit nem akarunk érezni. Igen, többek között az a kellemetlen szorítás, amit akkor érzel, amikor azt mondom, hogy bármi is volt, bármi is lesz, most az van, ami van, és nem tudunk ellene semmit tenni.

Normális, hogy félsz. Ez az agyad természetes reakciója, és az a célja, hogy életben tartson téged. Ennek a félelemnek köszönhetően nem ugrasz le magas épületek tetejéről, simogatod meg az oroszlánt, vagy eszel meg olyan ételeket, amiknek nem ismered az eredetét. Fontos viszont, hogy megértsd, hogy félni attól szoktunk, amit nem ismerünk. Nem csak attól, ami szükségszerűen veszélyes.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy a vírus, ami jelenleg megállásra kényszerítette az egész világot, nem veszélyes. De nem vagy életveszélyben, sem te, sem a szeretteid, amíg betartjátok a biztonsági óvintézkedéseket. Ez a vírus nem azért félelmetes, mert veszélyesebb, mint bármi, amivel eddig szembe kerültünk volna, hanem egyszerűen mert nem ismerjük, és nem voltunk még olyan élethelyzetben, amibe most kerültünk általa.

Kézenfekvő lenne azt mondanom ezek után, hogy nyugodj meg. Lehet, hogy nem tőlem hallanád ezt először. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy soha senki nem tanította meg neked, hogy hogyan nyugodj meg. 
Nos, a jó hírem az, hogy vannak rá módszerek. Vannak rá módszerek, amik nagyon jól működnek, de egyik sem tőled függetlenül, hanem mindegyik kizárólag általad tud működni. Általad működik, ha működteted. 

Ezzel el is jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol kénytelen vagy döntést hozni: ha már szükségszerűen és megváltoztathatatlanul az van, ami van, és ez ellen nem tudunk tenni semmit, ha az van, ami van, és még várhatóan hónapokig ez lesz, akkor egy kérdés marad: te hogyan szeretnéd ezt megélni?

Ez az egyetlen ugyanis, amire a kialakult helyzetben hatással tudsz lenni. Hogy te hogyan éled azt meg: tehetetlenül pánikolva, vagy a legjobbat kihozva belőle?

Lassan öt éve, hogy először kellett meghoznom ezt a döntést félig lebénult testtel a kórházban fekve. Ott nem volt lehetőség abban bízni, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom és minden olyan lesz, mint előtte, hiszen egy végleges, az orvostudomány jelenlegi állása szerint megváltoztathatatlan diagnózist közöltek velem. Nem volt más választásom, mint dönteni abban a kérdésben, hogy mit hozok ki az adott szituációból. 
És nem volt más választásom, mint hogy megpróbálom a kezembe venni az irányítást, hiszen ennek az ellenkezője azt jelentette volna, hogy keresztet vethetek az életemre, mivel azt rajtam kívül álló okok határozzák meg.

Most mindannyian az arcunkba kaptuk ezt a helyzetet. Nem tudunk kibújni a választás felelőssége alól. Illetve de, ki tudunk, de az azt jelenti, hogy még annyira sem uraljuk a helyzetet, hogy döntést hozzunk egy döntéshelyzetben. A nem döntés ebben a helyzetben azt jelenti, önként választjuk az áldozatszerepet. 

Igen, ez súlyos. Vegyél egy nagy levegőt. Ami azt illeti, több nagy levegőt.

Mentsd el ezt a gifet. Ha úgy döntesz, hogy a kezedbe veszed az irányítást, ez lesz a következő hetekben a legjobb barátod. Az egyik legjobb eszköz ugyanis arra, hogy beavatkozz a testedben és fejedben zajló folyamatokba, a légzés. Bármilyen banálisnak tűnik is elsőre. 

Amikor az agyunk veszélyt érzékel, a testünkben stresszhormonok kezdenek el termelődni. A stresszhormonok hatására a központi idegrendszer takarékra teszi azokat a funkciókat, amik nem szükségesek a közvetlen túlélésünkhöz: felületessé válik a légzésünk, lelassul az emésztésünk, lelassulnak a szervezetünk regenerációs folyamatai. A test üss vagy menekülj üzemmódba kapcsol: az izmok megfeszülnek, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban képes legyél teljes erőbedobással harcolni vagy futni. Mindez nagyon hasznos akkor, amikor egy medve elől kell elszaladnod az erdőben, de nem sok haszna van olyankor, amikor otthon a híreket olvasva próbálod egyben tartani magad. A légzéssel, a lassú és mély légzéssel azt az üzenetet közvetíted a testednek, hogy minden rendben, nincs veszély, és ennek a hatására a stresszhormonok termelése is szépen lassan megszűnik. 

Nem kell elhinned nekem, próbáld ki, tapasztald meg. Ha a gifre figyelsz, az szükségszerűen azt is vonja maga után, hogy eközben nem a félelmeidre és aggodalmaidra fókuszálsz, ami szintén segít abban, hogy megnyugodj.

Ettől persze a koronavírus még nem tűnik el, és nem szűnik meg varázsütésre a karantén, de te legalább már nem rettegve vagy sírva fogod tölteni a napod, hanem elkezdhetsz arra figyelni, hogy mi a legjobb, amit az adott szituációból a jelen pillanatban ki tudsz hozni. 

Ehhez pedig örömmel hozok neked a következő napokban, hetekben újabb nézőpontokat. 

Ne feledd, a helyzet itt van. Az azonban rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. 

Újra itt vagyunk, te meg én. Különös izgalom van bennem, ahogy az ujjaim mozdulnak a klaviatúrán és a képernyőn megjelennek az első karakterek. Fogalmam sincs hova tartunk, csak jöttem, hogy találkozzunk.

Sokszor akartam írni, nagyon sokszor, de valami visszatartott. Nagyon intenzív folyamatok zajlottak bennem (bennem, minden értelemben: a tudatomban és a testemben) az elmúlt hónapokban. Az elmúlt fél évben először elvesztettem a képességem arra, hogy leírjam a nevem egy papírra, bekössem a cipőfűzőm, betegyem a fülbevalóm, hogy anélkül vakarjam meg az orrom, hogy megsebezném a körmömmel, hogy feltörjek egy tojást, vagy begomboljam a kabátom. Aztán hetek, hónapok leforgása alatt szépen lassan visszanyertem a tapintást és a finommotoros mozgást, vagyis az életet a kezembe.

Ó, ha tudnád, micsoda öröm most látni ahogy siklik a toll a papíron a kezem által, szép, egységes írásképű betűket formálva. Micsoda könnyebbség és könnyedség, hogy elsőre sikerül beszúrni a fülbevalót, és nem kell hozzá segítséget kérni. Hogy pikpakk összedobok egy rántottát anélkül, hogy széttrancsírozott tojásokat kellene takarítani a konyhapultról. 

Képes vagyok. Képes vagyok olyan dolgokra, amik annyira alapvetőnek tűnnek, hogy még csak egy pillanatra sem fordul meg a fejünkben, hogy bármi érték lenne bennük.

De vajon miért vagyunk úgy bekötve, hogy csak azt tudjuk értékelni, amit elveszítettünk vagy elveszíthetünk? A sors perverz fintora ez vajon, vagy az élet tudatos játéka? 
Vajon az, hogy többségünk agya így van huzalozva, az az emberi létforma megváltoztathatatlan tulajdonsága, vagy az evolúció egyik állomása csupán? Mint a vakbél, vagy a bölcsességfogak, amikre valaha nagy szükségünk volt, de ma már csak nehézségeket okoznak?

Érdekes ez az utazás. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok ma leírni. Egyszerűen csak leültem és elkezdtem, mert nem tudtam már máshogy tenni.

Hónapok óta nyűglődöm és őrlődöm. Nem vagyok a helyemen önmagamban.
Azt is tudom, hogy ami belülről feszít, az a bennem lévő rengeteg bitnyi információ, ami hosszú-hosszú ideig érlelődött a felszín alatt, és most utat tör magának. Valójában önálló életet él, és néha úgy érzem, mintha csak egy gazdatest lennék, amit arra használ, hogy kifejeződjön általa. 

Számomra ezt igazolja az is, hogy annak ellenére, hogy hónapokig nem írtam, folyamatosan látogattatok. Látom a statisztikákat a blogon és a facebook oldalon is. Ez az egész, amit elkezdtem, önálló életre kelt, él és létezik anélkül is, hogy én tevőleg vettem volna részt a folyamatban. 

Kaptam egy kis időt tőle, hogy adaptálódjak hozzá, de eljött az a pont, ahonnan menthetetlenül utat tör.
Különös, hogy éppen most, egy időben az újjáéledő természettel, és az összeomló világgal. Mert a világ, aminek megszokhattuk, szintén összeomlóban van. Utat tör magának mindaz, ami eddig a felszín alatt érlelődött, és amit már nem lehet elnyomni.
Önálló életet él, de nem kell tőle félni. Transzformációt hoz, ami elsőre lehet, hogy ijesztőnek tűnik, de csak azért, mert ismeretlen. Valójában üdítően felszabadító. 

Olyan nagyon nagy közhely lenne leírni, hogy üdvözítsd a változást, mert ez az egyetlen, ami állandó az életben. Mégis ezt fogom neked megmutatni. Különböző módon, sokféle aspektusból.

Már most látom, hogy nagyon izgalmas lesz.

"Te inspiráltál."

Ez a mondat késztetett arra, hogy újra billentyűzetet ragadjak, még akkor is, ha nagyon nehéz. 

Azért kezdtem el ezt az egész blogot, mert úgy éreztem, adni tudok rajta keresztül. Néhány inspiráló gondolatot, lehetséges szemléletmódot, megértést, elfogadást, paradigmaváltást, beszédtémát. Kinek mit. 
Nem azért, mert én olyan hihetetlenül okos vagyok, hogy úgy érzem, mindenképpen osztanom kell az észt.
Egyszerűen csak azért, mert a baromira nem átlagos helyzetemnek köszönhetően olyan felismerésekkel gazdagodtam, amiket az átlagos hétköznapi gondolati köreink mókuskerekében pörögve nem tudunk észrevenni, pedig tényleg sokkal teljesebbé tehetnék a napjainkat.

Azért kezdtem el írni, mert tudom, hogy a sok emelkedettnek tűnő "tanítót" (akár spirituális tanítókat, akár sikerembereket, üzleti trénereket, influencereket) figyelve az ember akarva-akaratlanul elkezdi magát összehasonlítani velük, és hajlamos arra a megállapításra jutni, hogy okééé, hogy neki sikerült, de én többszörösen hátrányos helyzetben vagyok hozzá képest, nem hiszem, hogy nekem is menne.
Csak a jéghegy csúcsát látjuk, az elért sikereket, az emelkedett állapotot, és ugyan némelyikük egy-egy félmondat erejéig kitér az utat szegélyező nehézségekre, a mondanivaló nagyobb részét mégis a motivációs blabla teszi ki, ami mögöttes tartalom nélkül sokszor baromi üresen, "coelhosan" hat. Pedig a sikertörténetek mögött a legtöbb esetben vér van, veríték, könnyek, temérdek erőfeszítés, elesés, elbukás, újra és újra felállás. És én pont ezt a részt szerettem volna megmutatni, nem a cukormázasat.

Egészen máig úgy gondoltam, adni csak akkor tud az ember, ha van miből, ha valamiből többlete van. 
Könnyű olyankor szépeket írni, amikor az ember jól van, emelkedett állapotban.
Én viszont most kurva szarul vagyok. Szégyenletesen szarul. Sokszor, sokféleképpen voltam már szarul életemben, de ennyire és így még nem.

Kezdődött az egész ugye azzal, hogy lezsibbadtak a lábaim, aztán ez az egész szépen átterjedt a felsőtestemre, egészen a fülemig. Hetekig nehezen kaptam levegőt, mert olyan volt, mintha egy lehetetlenül szorosra húzott fűzőt viselnék, de a bőröm közben olyan érzéketlen volt, hogy volt, hogy csak hajnalban vettem le a melltartót, mert nem éreztem, hogy rajtam maradt (pedig a csajok tudják, hogy szinte lehetetlen nem észrevenni).
Amikor már a jobb fülem is zsibbadt volt, a zsibbadás tovább mászott a fejembe, ami elég durva egyensúlyzavar képében manifesztálódott. Napjában legalább egyszer, néha többször elesek. Hol szerencsésen, mert már megtanultam esni, hol szerencsétlenebbül. Tört már majdnem lábam, aminek hetekig tartó sántikálás (a meglévő alapvető mellé) lett a vége, de estem már úgy is, hogy csak az állammal tudtam tompítani, és miközben csillagokat láttam a fájdalomtól, az automatikus reakcióm a hála volt, hogy legalább fogam nem tört. 
Itthon legalább nem látja senki, amikor borulok, de taxiból kiesni Moszkva belvárosában kicsit kellemetlenebb. Furán néznek rád az emberek, amikor azt hiszik, hogy már szombat délelőtt részeg vagy.

Idáig még nem annyira volt ismeretlen számomra a tapasztalás, de aztán kb 1 hónapja ez a kedves kis zsibbadás a karjaimon keresztül beleköltözött a kézfejeimbe, amik azóta úgy néznek ki, mint Stephen Hawking-éi a Mindenség elméletében.
Nem tudok írni. Illetve tudok, de csak erőlködve, kiolvashatatlan macskakaparással, mert nem tudom normálisan megfogni a tollat. Képtelen vagyok egymás mellé tenni az ujjaimat, mert mindegyik más irányba indul, és még csak nem is érzem, hogy merre. Nem tudok késsel-villával enni, csak úgy, mint egy hároméves. Nem tudom összegumizni a hajam, begombolni a kabátom, bekötni a cipőfűzőm, bedugni a fülembe a bedugós fülbevalóm.

Eszedbe jutott már valaha hálát adni azért, hogy be tudod kötni a cipőfűződ, vagy hogy meg tudsz fogni egy tollat, és olvashatóan leírni a neved egy papírra?
Hát, eddig nekem sem...

Na és azért, hogy tudsz járni, futni, ugrálni, táncolni?
Hogy látsz, hallasz, szagolsz? Ez utóbbi, lefogadom, náthásan, bedugult orral eszedbe jutott már, de aztán el is felejtődött a következő nátháig.
Na és, hogy érzékeled az ízeket? Hogy élvezni tudod a kedvenc ételeidet?
Hogy tapintani tudsz? 

Tapintás nélkül baromi nagy szarban vagy, mert ha szeretnél csinálni valamit a kezeiddel, kénytelen vagy a látásodra hagyatkozni. Fura lehet elképzelni, talán nem is lehet, hogy vajon milyen háromszor egymás után manduláért nyúlni a zacskóba, és nem tudni kivenni semmit anélkül hogy odanéznél.

És most is két ujjal pötyögök, mint egy néni, négyszer lassabban, mint normálisan. Mert most csak így tudok. De legalább tudok!

Szenvedős volt az elmúlt két hónap. Nem csak azért, mert baromi ijesztő, kényelmetlen, kellemetlen amiket a testem produkál. Nem csak azért, mert leírhatatlanul megterhelő fizikailag és mentálisan is, hogy segítség nélkül képtelen vagyok felmenni egy lépcsőn, vagy hogy tíz méter megtételétől is lehetetlenül elfáradok. Nem csak azért, mert unok már bőgni a kádban ülve, mikor ötödik felállási kísérletre is visszaesek. Nem csak azért, mert ciki tolószékben utazni a reptéren, vagy kiesni a taxiból. Nem csak azért, mert ciki másnak lenni és kitűnni a tömegből (bár a reptéri VIP bánásmód azért elég menő). Nem csak azért, mert elmondhatatlanul nyomasztó, hogy szinte senkivel nem lehet erről őszintén beszélgetni, mert az emberek egyszerűen nem tudják ezt kezelni.

HANEM MERT AZT HISZEM, HOGY EZ AZ EGÉSZ AZÉRT VAN, MERT VALAMIT ROSSZUL CSINÁLOK.

Biztosan tudtam már azelőtt is, hogy tudományosan is igazolást nyert volna számomra, hogy az ember képes meggyógyítani saját magát. Ez annyira fontos és komplex téma, hogy mindenféleképpen fogok neki külön bejegyzést szentelni, egyelőre csak arra kérlek, ne vesd el rögtön a gondolatot, ha nem egyezik azzal amit eddig hittél.

Szóval egy pár éve elég intenzíven rajta vagyok a témakörön, és hát ennyi tanulás után nyilvánvalóan sokkal jobban kellene lennem, nem pedig a legszarabbul életemben. Egész életemben majd belefeszültem abba, hogy jól csináljam a dolgokat. Sajnos nem azon a módon, hogy képes legyek elszántan gyakorolni valamit a végsőkig. Annyira nem tudtam elviselni soha azt, hogy valamit nem jól csinálok, hogy ha valami nem ment eredendően jól, abba inkább bele se kezdtem. Én vagyok az az ember, aki elment tavaly egy 4 napos rajz tanfolyamra, és abból 3 napot végigzokogott befeszülve azon, hogy nem tud rajzolni. Én vagyok az az ember, aki ugyan legendásan jól süt-főz, mégis szégyenkezve viszi a vendégségbe a gyönyörű, de nem tökéletesen egyforma magasságú muffinokat. Én vagyok az az ember aki a küzdelmeiről szeretne mesélni, és mégis mérhetetlenül szégyelli azokat, mert azt hiszi, azok abból fakadnak, hogy valamit rosszul csinál.

Olyan rohadtul gőgösen meg vagyunk győződve arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene lennie. Hogy a világnak milyennek kellene lennie. Esetleg hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie.
Pedig lehet, hogy soha nem lesz olyan. 

Sőt, szinte biztos, hogy soha nem lesz olyan. Mindig lesz valami, ami nem elég jó, ami zavaró, ami hiányos, ami nem elég tetszetős. És ha már ott van, ahogy mindig is ott volt, és mindig is ott lesz különböző formákban, két dolgot tehetünk: a figyelmünket azon tartjuk, hogy mennyire zavar/hátráltat/korlátoz az a bizonyos körülmény, és szenvedünk. Vagy megpróbáljuk felfedezni benne a szépséget.

Azt hiszem, semmi másról nem szól az élet nevű játék, mint hogy felfedezzük, hogy a boldogság, amit mindig is kerestünk, végig ott volt az orrunk előtt, csak nem láttuk a fától az erdőt. És csodálatos, ha erre még időben rájövünk.
Néha a legkegyetlenebb körülményeken keresztül, de a lényeg, hogy rájövünk.
Onnantól pedig már nem számít, hogy mi nincs, csak az, ami van.

A kép pedig, amit inspiráltam - instagram @livelifeingratitude

Nem írtam egy ideje. Úgy tűnt, hogy zajlik az élet. Kaptam egy külföldi állásajánlatot, amit végül nem fogadtam el, aztán most megint ott vagyok, ahol a part szakad, begyulladt gerincvelői idegekkel, durván megváltozott testérzékeléssel. 

Tavaly kiműtötték a bölcsességfogaimat, és a jobb alsónál megsértették az ideget. Abból vettem észre, hogy para van, hogy 4-5 órával a beavatkozás után sem ment ki az érzéstelenítő hatása, sőt egész éjjel, és másnap sem. Érzetre legalábbis pont olyan volt, mint amikor elzsibbasztják az ember száját az injekcióval. Ezzel nem tudnak mit csinálni, meg kell várni, amíg az arcideg meggyógyul magától. Hónapokig mostam úgy fogat, hogy nem éreztem a helyüket, folyamatosan ráharaptam belülről az ajkamra, mert nem éreztem, hogy ott van, és gyakran csorgott ki a szám sarkánál a leves, úgy, hogy észre se vettem, mert teljesen érzéketlen volt az a terület. Kicsit ciki volt úgy étterembe menni, hogy minden falat után fogdostam  az arcom, hogy nem maszatos-e, de egy maszatos arc, amiről nem szól senki, még cikibb, nem? 

3-4 hónap elteltével kezdett el visszatérni az érzékelés. Először felfokozottan, a legfinomabb érintést is nagyon erőteljesnek éltem meg, jóval erőteljesebbnek, mint az egészséges oldalon. Egy finom simítás is idegesítően csikisnek tűnt, de mindenféle érzészavarok is megjelentek, például ha az ajkamra tettem a hideg ujjam, az államon is éreztem a hideg érintését. Még mindig nem állt helyre teljesen, de mostanra talán ez a legkevésbé zavaró dolog az egész testemen.

Ha a gerincvelői idegeid gyulladnak be, akkor ugyanis az egész testedben nagyon furcsa dolgok történnek. Megvan az az érzés a fogászati érzéstelenítésből, hogy ugyan az érintést nem érzed, de mégis érzékeled az egész területet valami nagyon fura módon? Hogy egyszerűen ott van egy terület, amit furán üres? 

Hasonló élményeket tapasztalok deréktól lefelé, mindkét lábamban. Leginkább olyan, mintha egy lehetetlenül szűk harisnyanadrág lenne rajtam, ami mindenhol nyom, szorít, elnyomja a vérkeringésem, amitől teljesen el vannak zsibbadva a lábaim. Az érintést alig érzem, a szorító, fojtogató zsibbadást viszont folyamatosan. Annyira, hogy a lábfejemet a zsibbadáson kívül már nem is nagyon érzékelem, alig veszem észre, ha rálépek valamire, és fel se tűnik, ha a bokám a legfurcsább pózokba csavarodik, mert a végtagjaim térbeli elhelyezkedését egyáltalán nem érzem. Ha felállok, olyan, mintha gumiból lennének a lábaim, de sajnos nem abban az értelemben, hogy könnyedén és rugalmasan szökkelek  rajtuk. Hanem inkább mintha valaki más lábait kellene pakolgatnom egymás után abban a reményben hogy tudok haladni rajtuk keresztül a térben. 

Ez eleinte csak egyre durvul. Azzal kezdődött, hogy a jobb talpammal furán érzékeltem, estére érzéketlen volt az egész lábam, másnapra meg a másik lábam is becsatlakozott, és egyelőre múlt szerda óta még napról napra durvul. Az egyetlen protokoll szerinti megoldás a szteroidos infúziós kúra lenne, de mivel annak durvábbak voltak a mellékhatásai (beleértve a mélyvénás trombózist), mint a tünetek maguk, még a kezelőorvosom se ajánlja. Úgyhogy vitaminokkal támogatjuk a folyamatot, és reménykedünk a legjobbakban. Hogy komolyabb mértékű idegi károsodás nélkül lejjebb megy a gyulladás.

A legdurvább, hogy kívülről ebből az egészből semmi nem látszik. Az látszik, persze, hogy furcsán megyek, de ha leülök veled szembe, megtippelni sem tudnád, hogy bármi bajom van. Azt meg főleg nem, hogy nonstop kín jelenleg a testemben való létezés. Elképesztően vicces ez a kettősség. Meg az egész maga. Hogy pár pici idegecske gyulladásának a következtében az ember egész testérzékelése megváltozik. Hogy tulajdonképpen az egész testérzékelés nem szól másról, mint idegi impulzusokról. Az idegeink adnak visszajelzést  az érintésről, annak intenzitásáról és milyenségéről, a hőmérsékletről, a test térbeli elhelyezkedéséről, az idegek közvetítik az agyból a mozgatási parancsokat, általuk érzékeljük a testrészeinket olyanoknak, amilyenek. A lábfejeim, az egyébként szép és formás lábfejeim most például érzetre két amorf bumszlinak tűnnek, be lehetnének fáslizva vagy akár gipszelve, és nem érzékelném. Nem azt érzem, amit általában, hogy a törzsemből lábként definiálható végtagok nőnének ki, hanem csak légüres teret, és folyamatos szorítást érzékelek. Ha nem lenne meg a látásom (amit ugye szintén az idegeinknek köszönhetünk), és valaki azt mondaná, hogy amputálták a végtagjaimat, amit érzékelek, az csak fantomfájdalom, azt is elhinném. Elhinném, mert nem érzem őket. Persze lenézek, és látom őket, meg tudom fogni a kezeimmel, halványan érzem is a kezem érintését. De mégis, ezerszer inkább érzem a kezeimmel a lábaimat, mint a lábaimmal a kezeimet.

Feltűnt már, hogy amikor saját magadat érinted meg, azt egyszerre két helyen is érzékeled? Például viszket a karodon egy szúnyogcsípés, és megvakarod. Ilyenkor általában a karodra fókuszálsz, és a jól eső enyhülésre a viszkető területen, amit a körmeid okoznak. Nem az ujjbegyeiddel foglalkozol, amik pedig szintén érzékelik a karod érintését, a csípés formáját és hőmérsékletét.  Ha végigsimítasz a combodon, a comboddal érzékeled a tenyered jól eső simítását, de viszonylag kevés figyelmet fordítasz arra, hogy a tenyeredben milyen érzetek vannak a combod által. Én most szinte csak combokat érzek a tenyeremmel, simítást a combommal nem. 

Az idegrendszerünk által érzékeljük a valóságot olyannak, amilyen. Ez egy jól hangzónak, de üresnek tűnő mondat, hiszen amíg nem tapasztaljuk élesben, mit is jelent ez, nem sok fogalmunk van az idegrendszerünkről. Kezd az a benyomásom lenni, hogy azért nem értjük még igazán a világot, mert csak egyféleképpen érzékeljük. Az orvosom, aki megtanulta az idegrendszer minden jellemzőjét, lehetséges működészavarát, és azok lehetséges tüneteit, értőn bólogat, amikor sorolom, hogy mit érzek, hiszen egybeesik azzal, amit tanult. Mégis, amikor azt mondom, hogy nem érzem, de mégis érzem, csak közben máshogy, felfokozottan és torzan, csak néz rám, mert nem tapasztalta még, hogyan lehetséges a kettő egyszerre. Ebből következhetne akár az is, hogy nem késő még elkezdenem az orvosit, hiszen akár jó neurológus is lehetnék, megtapasztalva mindenféle furcsa tünetet amit az idegrendszerem működészavarai okoznak, de engem ez az egész más úton indított el.

Nagyon erőteljesen, és figyelmen kívül nem hagyható módon mutatja nekem a testem, hogy mindaz, amihez hozzá vagyunk szokva, amit természetesnek veszünk, amiről azt gondoljuk, hogy normális, az csak egyfajta működési folyamat eredménye csupán. Hogy ha meghekkelik a gépezetet, akkor a teljes valóságérzékelés eltorzul. Hogy az egész testérzékelés apró pici rostszálak összehangolt munkájának eredménye csupán. Hogy az egész valóságérzékelés apró pici rostszálak összehangolt munkájának eredménye csupán. Hogy az idegrendszerünk az, amin keresztül érzékeljük az egész életet. Hogy ha ebbe a rendszerbe hiba csúszik, akkor a teljes valóságérzékelésünk megváltozik. De mennyire lehet valóságos az, ami néhány pici rostszál meghekkelésével mindössze egy nap leforgása alatt egy teljesen más valósággá tud átváltozni? 

Kicsit elszámoltam magam ezzel a kihívással. 22-én kezdtem, ezért logikusan azt gondoltam, hogy 21-én ér véget, de július 31 napos volt, ezért tegnap telt le a 30. nap. Mint az életben mindig, megint egy olyan ponton vagyok, ahol választanom kell, hogyan értékelem ezt az egészet, milyen gondolatokat és érzelmeket társítok hozzá. Egyrészt, a tervezett 30 írásból 23-at sikerült megvalósítanom, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, 22-t, mert 1 nem valós időben íródott. Nagyságrendileg 70%-át teljesítettem annak, amit eredetileg beterveztem. És akkor most jön a kérdés, hogy csúnyán leszerepeltem, vagy a lehető legjobbat tettem, amit tudtam?

Azzal mentem neki a dolognak, hogy szeretném leküzdeni a mumusomat, és végre tényleg elkezdeni írni. Őszintén, szívből jövően, értéket teremtve. Ennek adtam egy 30 napos keretet, aminek az lett volna a lényege, hogy 30 napon keresztül minden nap üljek le, és írjak egy posztot.
Volt, amikor egyszerűen csak máshogy alakultak a napjaim, mint ahogy terveztem, és nem voltam itthon abban az időben, amikor írni tudtam volna. Voltak napok, amikor viszont csendre és egyedüllétre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam az életemben aktuálisan zajló eseményeket, megpihenjek, vagy feltöltődjek. Továbbra is azt mondom, hogy az önmagunkkal töltött idő, legyen az akár napi 10 perc, kritikusan fontos a testi és szellemi egészségünk megőrzése szempontjából. Szánjatok időt magatokra, az életetek múlik rajta.

A minőség szerintem sokkal fontosabb a mennyiségnél. Ha a kihívásban az lett volna a lényeg, hogy 30 bejegyzés szülessen, és nem az, hogy 30 napon keresztül a lehető legtöbb minőségi bejegyzés, akkor mondhatnám, hogy leszerepeltem, elvégre 70%... nem a legfényesebb teljesítmény. Sőt, ha nagyon bele akarnék menni a mazochista köreimbe, még azt is mondhatnám, hogy tessék, még a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak sem tudtam megfelelni, hát micsoda dolog ez?!

Volt 1-2, talán 3 nap is, ahol ha kicsit összeszedem magam, az elhatározásomra összpontosítva leülök a gép elé, és csak elkezdem, valószínűleg jöttek volna a szavak, és kerekedett volna valami belőle a végére. Ezt is érdekes volt megtapasztalni. Hogy tényleg csak el kell kezdeni, és aztán szépen felveszi a történet a maga fonalát. Ez a szép benne. Hogy mindig a maga fonalát, soha nem azt, amit eredetileg elterveztem. Talán ezért is van, hogy több írás, ami fejben annyira patent volt, még nem született meg. 

De csúfos bukás, meg önmagam előtt való leszereplés helyett inkább azt látom, hogy szerintem baromi jól sikerült ez az egész. Kikerült 23 írás, amiben szívem-lelkem benne van. Megtapasztaltam az írásnak egy csomó érdekes aspektusát. Kialakult egy kis közösség, és a legmeglepőbb visszajelzéseket kapom tőletek. Újra és újra meg tud lepni, amikor kiderül valakiről, hogy olvas titokban. És minden egyes alkalommal melengeti a szívemet, amikor kifejezitek, hogy érték számotokra, amit adok. Mert ez ennek az egésznek a lényege. Hogy kommunikálni tudjam azokat az értékeket, amikkel az utam során találkoztam. 

Úgy döntöttem, nem írom meg a hiányzó 6 bejegyzést. Legalábbis a 30 nap, 30 poszt címke keretein belül semmiképp. 30 nap alatt 23 sikerült, és a 30 nap fontosabb szempont volt, mint a 30 poszt. 30 nap alatt beleszoktam az írásba, és megértettem rengeteg mindent, ami a későbbiekben támogatni fog. Folytatom a blogot, de már nem keretek mentén, hanem úgy, ahogy eredetileg is akartam: szívből és őszintén. Akkor, amikor jön belülről. Lehet, hogy több írás lesz, lehet, hogy kevesebb. Ma például annyi minden foglalkoztat, hogy simán tudnék hármat is produkálni. Lehet, hogy fogok is. Mostantól már tudok azzal is játszani, hogy előre dolgozom, és beidőzítem a posztokat. 

A tapasztalás, a gyakorlás újabb szakasza jön. Köszönöm, hogy velem tartottál eddig, és remélem élvezni fogod azt is, ami mostantól következik. 

Ez a bejegyzés 2017.12.22-én íródott egy zárt fórumra. Az oldal hamarosan megszűnik, ezért úgy döntöttem, átemelem ezt az írásomat ide a blogra. 

Hatalmas a nyomás rajtunk. Megfelelni.
Először a szülők felé. Jó gyereknek lenni, szépen viselkedni, nem csalódást okozni. Nem értjük, miért olyan haragosak, aggódóak és komolyak állandóan. Hogy miért nem szaladhatunk, ugrálhatunk, miért nem maradhatunk fent, miért nem mászhatunk a fára. Miért nem játszhatunk úgy, ahogy szeretnénk. Hogy miért nem lehetünk csak úgy boldogok. Emlékszel még, milyen volt akkor? Csak a pillanatnak élni, csakis arra figyelni, ami érdekes, meglátni a csodát az ablakon lecsorgó, egymással versenyt futó esőcseppben, jól szórakozni mindenen? Szabadon kapcsolódni, játékosan, örömmel, agyalás és aggodalmak nélkül? Ó, boldog, boldog, gondtalan gyerekkor.

Ha korábban nem, hát az iskolában garantáltan megtörik. Egész nap bent ülni, érthetetlen, száraz, hideg, személytelen, haszontalan dolgokat magolni. Megfelelni egy csomó fáradt, kiégett, kizsigerelt tanárnak, alkalmazkodni a rendszerhez, amit láthatóan senki nem szívlel. Fáradtan kelni, fáradtan feküdni, cipelni a nehéz táskát minden nap, szünettől szünetig élni. Várni, hogy talán egyszer majd megszabadulunk, és végre a magunk ura lehetünk. Újra azt csinálni, amit szeretnénk, azzal foglalkozni, ami érdekel, későig fent maradni, másnap sokáig aludni, csak tenni szabadon, amihez épp kedvünk van.

De mire eljönne a szabadság, már ott a felelősség: helyt állni önálló felnőttként, felelősséget vállalni magunkért, majd másokért, levizsgázni újra és újra felelős, komoly emberként. Bizonyítani a munkahelyen, jó házastársnak lenni, példamutató szülőnek, akinek példamutató gyerekei vannak. Akik ezért nem mászhatnak fára, nem maradhatnak fent sokáig, nem játszhatnak úgy, ahogy szeretnének. Mert MEG KELL FELELNI. A szülőknek, a tanároknak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak. A főnöknek, a kollégáknak, a partnereknek, az utcán az embereknek. A hetes buszon szemben ülő idegennek. A házastársunknak, és a gyerekeknek. Mert ezt tanultuk meg. Hogy ha nem felelünk meg, ha azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, akkor ki fogunk lógni a sorból, aminél pedig rosszabb nem történhet, mert csalódást okozunk. A szülőknek, a tanároknak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak. A főnöknek, a kollégáknak, a partnereknek, az utcán az embereknek. A hetes buszon szemben ülő idegennek. A házastársunknak, és a gyerekeknek.

Mert ők mind azt várják tőlünk, hogy megfeleljünk. De minek? A képzelt, össztársadalom által írt Nagy Könyvnek, amiből már mindenki hallott bölcs idézeteket, de soha nem látta még leírva? Vagy a konkrét illető konkrét elképzeléseinek, amikről valójában soha nem tudjuk, hogy mik is azok, hiszen nem beszélgetünk róla?
Jelenleg közel 7,6 milliárdan élünk a Földön. 1 a 10 000 000-hoz az esélye annak, hogy legyen köztük két egyformán gondolkodó. Akkor kinek is akarunk mi megfelelni??

Én úgy látom, kétféle ember van: akinek legalább egy kicsit, de fontos önmaga, és akinek egyáltalán nem.
Az első típus tudja, hogy van ráhatása és befolyása az élete eseményeinek alakulására, a második a körülmények áldozata. Vele csak úgy megtörténnek a dolgok, amik miatt mindig mások a hibásak, mindig a kívülállók, meg a sors, meg a Jóisten, aki bőkezűen méri a csapásokat. Ez az ember nem él, csak létezik.
Az első típus viszont tudja magáról, hogy ő nem egy fa, és ha kedvezőtlenek számára a körülmények, fel tud állni, és odébb tud sétálni. Valahol itt kezdődik az önmagunkért való felelősségvállalás. Felismerni azt, hogy önmagam és a körülményeim valamiféle kölcsönhatásban vagyunk: ők hatnak rám, de én is tudok hatni rájuk. Tudok döntéseket hozni, lépéseket tenni, abba az irányba, ami gyerekkoromban még annyira világos volt, de aztán annyira elfelejtődött, hogy ma már csak suttogva merjük kimondani, nehogy valaki meghallja, és önzőnek bélyegezzen: a saját jól-létem felé.
Mert próbáltam már megfelelni annyi felé, de soha nem voltam tőle olyan boldog, és felszabadult, mint gyermekkoromban. És ha látom, hogy mindenkinek megfelelni nem lehet, akkor két lehetőségem van: összeomlani ennek a súlya alatt, vagy megpróbálni mégis megfelelni, de már csak egyetlen embernek: magamnak.
Ez az a pont, ahol elindul a csiszolódási folyamat. A külvilág mindig is olyan marad, amilyen volt, ami változik, az az, hogy már csak a szívemre hallgatok, ugyanis az az egyetlen elvárás, amit biztonsággal láthatok, hallhatok, érezhetek belül, ellentétben a Nagy Könyvvel, amiről már mindenki hallott, de senki sem látott. És nehéz lesz, rohadt nehéz, mert közben az egész világ továbbra is a senki által meg nem értett, senki által nem szívlelt káosz-krematóriumban ég hamuvá szépen lassan egy élet alatt, és közben kapkodnak utánad, hogy magukkal rántsanak, hogy te se tudd elkerülni a sorsukat.
De tudom, mert még emlékszem gyerekkoromból, hogy ez a világ egy színes-szagos, csodálatos hely, ahol végtelen kaland és jó érzés vár, ha szüleim kiabálása helyett a szívem szavára figyelek.

Úgyhogy én most arra kérlek Téged, aki ezt olvasod, hogy idén Karácsonyra készíts magadnak is egy ajándékot: emlékezz vissza arra a kis emberkére, aki még szabadon áramlott és félelem nélkül kapcsolódott, és kérdezd meg tőle, hogy mi az, amit még idén megtehetnél azért, hogy boldogabb lehess. Ő még tudja, hogy mit tennél, ha nem félnél, ha nem akarnál megfelelni az elvárásoknak, amelyeknek sosem tudtál, de legfőképpen soha nem is akarnál.
Választod-e a szíved útját a csendes megalkuvás helyett? Választod-e, hogy magadnak felelsz csak meg, az egyetlen létezőnek, akinek tudsz az elképzelései szerint élni?
Választod-e végre az életet az évtizedekig tartó, lassú hamvadás helyett?

Gyémánttá csiszolódsz, vagy elporladsz?

Több napja csak időutazom. A hétvégét a családommal töltöttem. Felmerült egy kérdés a háziállataink időrendiségét illetően, és hogy meg tudjam válaszolni, elkezdtem feltúrni a 3-4 évvel ezelőtti fotóimat. Szoktam néha megállni, és visszanézni a bejárt útra, de most valahogy nagyon különös volt látni magamat a fotókon. Olyan volt, mintha egy másik embert néztem volna. Nem a szokásos szemmel vizslattam, csak néztem és figyeltem a lányt a képeken. A lányt, aki valaha én voltam. Visszaidéztem mi foglalkoztatott akkoriban, hogy hova futottak ki ezek a szálak mostanra, hogy mennyi váratlan fordulat történt az életemben. 
Arra gondoltam, hogy ha akkor tudtam volna, amit most tudok, mennyire meg lettem volna lepve.

Volt egy titkos helyem a városban. 2016-ban irodának béreltünk egy lakást a belvárosban, és a háznak volt egy tetőterasza, amit senki nem használt, mert olyan lakásokhoz tartozott, amik nem készültek el végül. Nem volt tilos felmenni, csak senki nem járt oda, pedig látni lehetett körbe az egész várost. Az egész 2016-os nyarat ott töltöttem. Semmihez sem hasonlítható érzés magaslaton lenni. Fentről nézve kitágul a horizont, és eltörpülnek a problémák. Emlékszem, kifejezetten nyomasztó volt onnan lejönni, és újra icipici kis hangyának érezni magam a hatalmas épületek között az utcán. 

Ott álltam a tetőn 2016 decemberében is, miután kiürítettem az irodát, és felkészültem, hogy visszaadjam a kulcsait. Fogalmam sem volt, hogy mit fog hozni a jövő. Fogalmam sem volt, hogy 2017 nyarán, amikor épp egy szívemnek nagyon kedves személlyel múlatom ott az időt, arra a decemberi estére fogok gondolni, és arra, hogy akkor mennyire nem láttam még jönni mindazt, ami a következő hónapokban történt meg velem. 
Aztán ott ültem 2018 nyarán valakivel, akiről '16-ban és '17-ben nem gondoltam, hogy valaha annyira közel fog kerülni hozzám, hogy elvigyem a titkos helyemre, és mégis, ott ültem vele. Ott ültem, és azon merengtem, hogy mennyire távoli már az egy évvel azelőtti életem, és már az is mennyivel másabb volt, mint az egy évvel azelőtti.

Idén viszont valamiért már nem mentem. Akartam, többször is, de valahogy mindig másképp alakult. Tegnap viszont igazán nagy szükségét éreztem annak, hogy újra felmenjek a magasba, az én kis titkos helyemre, és visszatekintsek az elmúlt éveimre. 
A kaputelefont viszont lecserélték, és nem működik a régi kód.
Odalett az én kis titkos helyem.
Amikor utoljára ott álltam, biztosan tudom, hogy nem gondoltam arra, hogy talán az az utolsó alkalom.

Ma pedig ott voltam újra a szülői házban, a tinédzserkori szobám padlóján ültem, és miközben az unokahúgommal beszélgettem, elkezdtem matatni a régi fiókjaimban. Érdekes, gyakran megfordulok a házban, a szobába is bemegyek havonta néhányszor (a szüleim most ott tárolják a műanyag kajásdobozokat, úgyhogy gyakran kell bemennem keresni egy megfelelőt), mégsem nagyon szoktam nézelődni az emlékeim között. Most viszont volt kinek megmutogatni a régi kinyithatós telefonom, meg mesélni arról, milyen volt az élet akkoriban. 

Ahogy kotorásztam, megtaláltam a régi naplóm, amibe 2002 és 2007 között írogattam néha. Megdöbbentő volt beleolvasni, és látni, hogy ott is arról írtam x év után, hogy mennyire más ember vagyok, mint korábban voltam.
Aztán még egy kis kotorászás után előkerültek a családi fényképek. Képeket mutogattam az unokahúgomnak, amiken én kisbaba voltam, és a nővérem, aki csak egy kicsivel volt idősebb akkor, mint az unokahúgom most, a kezében tartott. Olyan régen volt, és közben meg nem is annyira régen. Mert ahogy kezembe vettem az álarcot, ami a negyedik osztályos farsangi jelmezemhez tartozott, és a hozzá tartozó fényképet is megtaláltam, újra ott voltam az időben, és éreztem amit akkor éreztem. Ahogy kezembe vettem a régi játékaimat, a régi könyveimet, ott voltak előttem az emlékek, harsányan és élénken, épp, mintha csak tegnap történtek volna. De közben szinte egy másik életben...

Elképesztő visszanézni arra, hogy mekkora utat jártam be. És ahogy haladok előre az úton, az idő egyre csak gyorsabbnak tűnik. Egy év ma már szinte semmi. Minden szilveszter közeledtével ledöbbenek, hogy dehát hiszen csak most volt az előző, és az azelőtti is épp csak nemrég, és a hárommal ezelőtti sem tűnik többnek egy évnél.
Tavaly augusztus huszadikán még egy egészen más életet éltem, egész más emberekkel voltam körülvéve, és fogalmam sem volt az előttem álló évről, most mégis itt állok két nap híján egy évvel később, és úgy gondolok vissza rá, mintha csak tegnap lett volna.

Hiszen tényleg, szinte éppen csak tegnap volt. Az egész életem szinte csak tegnap történt. Egyszerre tűnik végtelenül hosszúnak és egyetlen röpke pillanatnak. Voltaképpen az élet valójában ennyi.
Röpke pillanatok végtelenül hosszúnak és egyszerre nagyon rövidnek tűnő egymásutánisága. 

És mivel néhány röpke pillanat múlva véget is ér, óriási felelősségem van abban, hogy milyen tartalommal töltöm meg. 

Szinte látom magam előtt, ahogy egy év múlva visszamosolygok a mai önmagamra egy újabb másik életből, és újra arra gondolok majd, hogy mennyire nem sejtettem mindazt, ami érkezni fog...

Észrevetted már, hogy van egy hang a fejedben, amelyik szüntelenül kommentálja a világ eseményeit?

Ott van reggel, amikor felébredsz, és megállapítod, hogyan érzed magad éppen. Amikor sorra veszed, mennyi mindent kell elintézned aznap. Amikor elindulsz munkába, és a villamosmegállóban neked jön valaki. Amikor leülsz az íróasztalodhoz, és elkezd hozzád pofázni az az idegesítő kollégád. Amikor kimész pisilni, amikor eszel. Amikor kimész cigizni, hogy szusszanj egyet, és "végiggondold" a napot. Amikor este hazaérsz, és a párod már megint úgy néz rád. Amikor a gyerekek már megint nem pakoltak el, és épp az anyósod hív telefonon. Amikor éppen szeretkezel, vagy csak fogat mosol, és belenézel a tükörbe.
És a legidegesítőbb, hogy ott van este is.
Amikor csak pihenni szeretnél, kikapcsolni végre, akkor duruzsol legtöbbet a füledbe. 

Egyes szám első személyben beszél, mindig ott van, a te fejedben, mi mást gondolnál róla, minthogy ez a te belső hangod, a gondolataid hangja? Ott van, mióta az eszedet tudod, soha nem volt másképp. Duruzsol reggeltől estig, megállás nélkül kommentálja a világ eseményeit. Ha kicsit jobban megnézed, lehet, hogy elkezd feltűnni, hogy tulajdonképpen olyan, mint egy zsörtölődő öregasszony: szid mindent és mindenkit, aki és ami az utadba kerül. Becsmérli az embereket a bőrszínük, a ruhájuk, a viselkedésük vagy a szaguk alapján. Kommentál mindent, ami körülötted történik, könyörtelenül címkéz mindent.
Ha úgy ébredsz például, hogy esik az eső, azt mondja, ocsmány idő van, ez egy szar nap, és nem tágít tőle. Belenézel a tükörbe, és azt mondja, csúnya vagy és kövér. Ha netalán épp diétázol, hogy tegyél ez ellen, garantáltan a még problémás területeket fogja górcső alá venni, azok helyett, ahol már látványosan formásodtál.

Soha nem kérdőjelezzük meg ezt a hangot. Elvégre miért kérdőjeleznénk meg a gondolatainkat? Miért kérdőjeleznénk meg SAJÁT MAGUNKAT? 

A hangot ugyanis önmagunkkal azonosítjuk. Az én fejemben van, az én gondolataim, tehát ez kétségtelenül én vagyok. Ki más lenne? 

Készpénznek veszünk mindent, amit mond. Nem kérdőjelezzük meg, amikor illogikus dolgokat mond. Nem kérdőjelezzük meg, amikor gonosz dolgokat mond. És akkor kérdőjelezzük meg a legkevésbé, amikor saját magunkkal kapcsolatban mond gonosz dolgokat. Pedig a legtöbbször tényleg olyan csúnya dolgokat mond, amiket ép ésszel nem tudnánk egy másik érző lény arcába vágni. Ennek ellenére, ha azt mondja, csúnya vagyok, szerencsétlen vagyok, mindig mindent elrontok, egy csődtömeg vagyok, egy pillanatra nem állunk meg, hogy elgondolkodjunk ennek a valóságtartalmán.
Ha a környezetünkben 5, 10, 100 ember mondja az ellenkezőjét, akkor egyszerűen úgy gondoljuk, hogy csak meg akarnak nyugtatni. Hogy füllentenek.
De az egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy esetleg mi nem látjuk jól a valóságot. 

A hangnak pontos elképzelései vannak arról, hogy a világnak hogyan kellene működnie. Hogy a benne élő embereknek hogyan kellene viselkednie. Amikor valamelyik hozzánk közel álló személy egy bizonyos helyzetben máshogy reagál, mint azt a hang szerint tennie kellene, képesek vagyunk a hang hatására hirtelen egy csomó negatív érzést táplálni felé. Haragot, megbántottságot, sértődést, meg nem értést, meg nem értettséget. Totális elkülönülést és ellenállást. 

Ha valami nem úgy alakul, ahogy a hang elképzelte, a hang szerint teljesen rendben levő elkezdeni kiabálni tehetetlenségedben. Rácsapni a másikra az ajtót vagy a telefont. Napokig nem beszélni vele.

Napokig, hetekig, hónapokig elkülönülni valakitől, akit szeretsz. Mert nem úgy cselekedett, ahogy a hang szerint kellett volna. 

Nem vágyunk másra, mint hogy szeressenek és elfogadjanak minket, de a hang meg akarja szabni ennek a pontos módját, és ha valami nem a tervek szerint alakul, önként mondunk le a szeretetről és a figyelemről, hogy elkülönültségbe vonuljunk. 

A hangnak tulajdonképpen semmi más dolga nincs a fejünkben, mint fenntartani az elkülönültség illúzióját. Annak az illúzióját, hogy vagyok én, és vannak mások, és ezek a mások láthatóan máshogy látják a dolgokat,eltérően mint én, tehát egyértelműen helytelenül. És mivel ezek a mások máshogy látják a dolgokat, máshogy is csinálják, nem úgy nyilvánulnak meg felém, ahogyan azt várom tőlük, és ezt szándékosan csinálják, ellenem irányulóan. 

Figyeld csak meg, hogy a hang SOHA nem azt mondja, hogy a párod talán nem úgy értette, talán nem akart megbántani, talán ez az idegen nem direkt ment neked, talán a főnököd nem veled akar kibaszni, talán nincs ellened az egész világ, talán nem vagy csúnya, talán nem vagy kövér, talán szerethető vagy, talán értékes vagy. 
Mindig csak az ellenkezőjét. Mindig csak a worst case scenariot. 

A hangnak nincsenek színes festékei, csak fekete, fehér és szürke. Borús és komor képeket fest csak egy szomorú, kilátástalan és kiégett világról, ahol rád mindenhol veszélyek leselkednek, és ahol senkiben nem bízhatsz. Ahol minden állandó változásban van, és az állandó változásból te mindig vesztesként kerülsz ki.

Hallod már a hangját? Kezded felismerni? Ott munkálkodik benned, bennem, és mindannyiunkban. Mindannyiunknak folyamatosan beszél egy hang a fejében, Egy olyan hang, amihez ha test tartozna, ami ha emberi alakban jelenne meg előttünk, és úgy beszélne hozzánk, az a minimum, hogy hülyének néznénk. Sajnálnánk az elbaszott élete miatt, ötletünk se lenne arra, hogy mi tépázta meg annyira az életben, hogy ennyire gonosz legyen mindenkivel, és ha lenne lehetőségünk, lehet, hogy bezáratnánk valahova, hogy ne mérgezze tovább a világot az elviselhetetlen toxikusságával. 

De mivel a fejünkben van, nemhogy nem látunk rá kívülről és ismerjük fel hogy mennyire mérgez, de önmagunkként azonosítjuk, és emiatt olyannyira féltve óvjuk, hogy képesek vagyunk az egész világgal szembemenni a kedvéért. 

Képesek vagyunk eltaszítani magunktól mindenkit, csakhogy megvédjük az igazát. Mert elhisszük, valóban elhisszük, hogy odabent a fejünkben mi beszélünk, nem pedig egy automatikus működési mechanizmus.

A hangnak egyre komolyabb irodalma van egyébként. Olvashatsz róla itt meg itt, itt pedig hasznos tanácsokat találsz arra vonatkozóan, hogy hogyan is különítheted el magad tőle.