Kicsit elszámoltam magam ezzel a kihívással. 22-én kezdtem, ezért logikusan azt gondoltam, hogy 21-én ér véget, de július 31 napos volt, ezért tegnap telt le a 30. nap. Mint az életben mindig, megint egy olyan ponton vagyok, ahol választanom kell, hogyan értékelem ezt az egészet, milyen gondolatokat és érzelmeket társítok hozzá. Egyrészt, a tervezett 30 írásból 23-at sikerült megvalósítanom, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, 22-t, mert 1 nem valós időben íródott. Nagyságrendileg 70%-át teljesítettem annak, amit eredetileg beterveztem. És akkor most jön a kérdés, hogy csúnyán leszerepeltem, vagy a lehető legjobbat tettem, amit tudtam?

Azzal mentem neki a dolognak, hogy szeretném leküzdeni a mumusomat, és végre tényleg elkezdeni írni. Őszintén, szívből jövően, értéket teremtve. Ennek adtam egy 30 napos keretet, aminek az lett volna a lényege, hogy 30 napon keresztül minden nap üljek le, és írjak egy posztot.
Volt, amikor egyszerűen csak máshogy alakultak a napjaim, mint ahogy terveztem, és nem voltam itthon abban az időben, amikor írni tudtam volna. Voltak napok, amikor viszont csendre és egyedüllétre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam az életemben aktuálisan zajló eseményeket, megpihenjek, vagy feltöltődjek. Továbbra is azt mondom, hogy az önmagunkkal töltött idő, legyen az akár napi 10 perc, kritikusan fontos a testi és szellemi egészségünk megőrzése szempontjából. Szánjatok időt magatokra, az életetek múlik rajta.

A minőség szerintem sokkal fontosabb a mennyiségnél. Ha a kihívásban az lett volna a lényeg, hogy 30 bejegyzés szülessen, és nem az, hogy 30 napon keresztül a lehető legtöbb minőségi bejegyzés, akkor mondhatnám, hogy leszerepeltem, elvégre 70%... nem a legfényesebb teljesítmény. Sőt, ha nagyon bele akarnék menni a mazochista köreimbe, még azt is mondhatnám, hogy tessék, még a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak sem tudtam megfelelni, hát micsoda dolog ez?!

Volt 1-2, talán 3 nap is, ahol ha kicsit összeszedem magam, az elhatározásomra összpontosítva leülök a gép elé, és csak elkezdem, valószínűleg jöttek volna a szavak, és kerekedett volna valami belőle a végére. Ezt is érdekes volt megtapasztalni. Hogy tényleg csak el kell kezdeni, és aztán szépen felveszi a történet a maga fonalát. Ez a szép benne. Hogy mindig a maga fonalát, soha nem azt, amit eredetileg elterveztem. Talán ezért is van, hogy több írás, ami fejben annyira patent volt, még nem született meg. 

De csúfos bukás, meg önmagam előtt való leszereplés helyett inkább azt látom, hogy szerintem baromi jól sikerült ez az egész. Kikerült 23 írás, amiben szívem-lelkem benne van. Megtapasztaltam az írásnak egy csomó érdekes aspektusát. Kialakult egy kis közösség, és a legmeglepőbb visszajelzéseket kapom tőletek. Újra és újra meg tud lepni, amikor kiderül valakiről, hogy olvas titokban. És minden egyes alkalommal melengeti a szívemet, amikor kifejezitek, hogy érték számotokra, amit adok. Mert ez ennek az egésznek a lényege. Hogy kommunikálni tudjam azokat az értékeket, amikkel az utam során találkoztam. 

Úgy döntöttem, nem írom meg a hiányzó 6 bejegyzést. Legalábbis a 30 nap, 30 poszt címke keretein belül semmiképp. 30 nap alatt 23 sikerült, és a 30 nap fontosabb szempont volt, mint a 30 poszt. 30 nap alatt beleszoktam az írásba, és megértettem rengeteg mindent, ami a későbbiekben támogatni fog. Folytatom a blogot, de már nem keretek mentén, hanem úgy, ahogy eredetileg is akartam: szívből és őszintén. Akkor, amikor jön belülről. Lehet, hogy több írás lesz, lehet, hogy kevesebb. Ma például annyi minden foglalkoztat, hogy simán tudnék hármat is produkálni. Lehet, hogy fogok is. Mostantól már tudok azzal is játszani, hogy előre dolgozom, és beidőzítem a posztokat. 

A tapasztalás, a gyakorlás újabb szakasza jön. Köszönöm, hogy velem tartottál eddig, és remélem élvezni fogod azt is, ami mostantól következik.