Nem megy most az írás. Jelentőségteljes folyamatok zajlanak bennem, sokéves önhazugságokra ébredek rá, és fedezem fel a mintákat, amik mentén tudattalanul alakítottam az életem történéseit.
Leültem tegnap is írni, de csak nem állt össze kerek egésszé a történet. Bíztam benne, hogy ha alszom rá egyet, jobb lesz, de még mindig kavarognak bennem a dolgok. 

Szívesen megpróbálnám elmagyarázni, de egyelőre a legközelebbi embereknek is nehezemre esik megfogalmazni. Ilyen ez. Miközben zajlik a folyamat, sokszor nem értjük, mi kavarog bennünk, de utólag visszanézve világosabb a napnál is. 

Írnék szívesen másról is. A legszívesebben azt mesélném el, mit tett hozzá az életemhez Csattos Ilona, hogyan formálta át a szemléletemet teljesen, és hogyan ébresztett rá arra, hogy a legtöbb dolog, ami miatt nap nap után rosszul érezzük magunkat, csak egy ismétlődő minta, és hogy hogyan láthatjuk helyette a nagyobb, teljesebb képet minden pillanatban. Fogok írni erről, mert ez az egyik legfontosabb tudás, információ, amit átadhatok nektek, és ezt a legmélyebb meggyőződéssel állítom. Hamarosan érkezik is majd az erről szóló írás, hiszen nem maradhatok le túlságosan a saját kihívásomban. 

De most egyszerűen szükségem van rá, hogy csak magammal legyek.

Azt hiszem, azért tartanak sokan az egyedülléttől, mert olyankor nem tudják kikerülni a saját gondolataikat. Ha állandóan leköti a figyelmedet valami, vagy valaki, akkor abban az áldottnak tűnő állapotban vagy, hogy nem kell szembenézned a benned kavargó bizonytalansággal, félelmekkel, kérdésekkel. Ha mindig csinálsz valamit és/vagy vagy valakivel, akkor a pillanatban mindig valami más köti le a figyelmed, és mindaz, ami belül zajlik, olyan, mintha nem lenne, észre sem veszed, hogy ott van. Én ezért döglöttem bele a munkába majdnem egyébként. 
Azért másztam fel a keresztre önként és dalolva, és vállaltam túl magam többszörösen, mert így nem kellett a saját dolgaimmal foglalkoznom. Egyrészt kiváló önigazolást kaptam, mert nemhogy fontos és értékes voltam, de ráadásul nélkülözhetetlen, másrészt minden időmet és figyelmemet lekötötték a napi teendők, elintézni- és megoldanivalók.

Szóval élveztem, hogy nem kellett magammal foglalkoznom. Illetve ez így ilyen formában nem igaz, mert szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, de akkoriban még tudtam úgy tenni, mintha nem lenne a felszín alatt egy csomó fájdalmas feldolgozni való, amibe szépen lassan rokkantam bele.

Sokféleképpen tud ez megnyilvánulni. Egyeseknél egyfajta tevékenységben (munka, hobbi), másoknál olyan pörgő és aktív szociális életben, ahol minden óra pontosan le van osztva előre, és kitöltve különböző emberekkel és programokkal. Valakinél társfüggőségben, mert egy társ a legjobb ellenszere annak, hogy egyedül kelljen lennünk, és önmagunkkal foglalkoznunk. Valaki iszik/drogozik, hogy teljesen lezsibbassza az agyát, valaki pedig függőként rohan egyik edzésről a másikra. 

Önmagában egyikkel sincs baj, ha megadjuk magunknak mellette az időt a csendesedésre, az önmagunkra hangolódásra, a befele figyelésre. Ahogy az indiánok mondják, időt arra, hogy a lelkünk utolérjen minket. 

Eleinte furcsa, ijesztő, és zavarba ejtő. Nem vagyunk hozzászokva, hogy figyeljük, mi zajlik belül, és néha egészen elképesztően megdöbbentő dolgok kúsznak fel a felszínre. De minden egyes felismerés által egyre jobban rálátunk a saját működésünkre, egyre könnyebben szállunk ki a mókuskerékből, és választunk automatikus, berögzült viselkedésminták helyett tudatosakat. 

De ez mindenképpen egy folyamat, amit menet közben nem értünk, de utólag szerencsére elég jól átláthatunk. 

Fontos, hogy megadjuk a türelmet magunknak, és mindazt az időt, ami az átalakuláshoz szükséges. Elvégre pillangó se egy nap alatt lesz a hernyóból a bábban.