Nem írtam egy ideje. Úgy tűnt, hogy zajlik az élet. Kaptam egy külföldi állásajánlatot, amit végül nem fogadtam el, aztán most megint ott vagyok, ahol a part szakad, begyulladt gerincvelői idegekkel, durván megváltozott testérzékeléssel.
Tavaly kiműtötték a bölcsességfogaimat, és a jobb alsónál megsértették az ideget. Abból vettem észre, hogy para van, hogy 4-5 órával a beavatkozás után sem ment ki az érzéstelenítő hatása, sőt egész éjjel, és másnap sem. Érzetre legalábbis pont olyan volt, mint amikor elzsibbasztják az ember száját az injekcióval. Ezzel nem tudnak mit csinálni, meg kell várni, amíg az arcideg meggyógyul magától. Hónapokig mostam úgy fogat, hogy nem éreztem a helyüket, folyamatosan ráharaptam belülről az ajkamra, mert nem éreztem, hogy ott van, és gyakran csorgott ki a szám sarkánál a leves, úgy, hogy észre se vettem, mert teljesen érzéketlen volt az a terület. Kicsit ciki volt úgy étterembe menni, hogy minden falat után fogdostam az arcom, hogy nem maszatos-e, de egy maszatos arc, amiről nem szól senki, még cikibb, nem?
3-4 hónap elteltével kezdett el visszatérni az érzékelés. Először felfokozottan, a legfinomabb érintést is nagyon erőteljesnek éltem meg, jóval erőteljesebbnek, mint az egészséges oldalon. Egy finom simítás is idegesítően csikisnek tűnt, de mindenféle érzészavarok is megjelentek, például ha az ajkamra tettem a hideg ujjam, az államon is éreztem a hideg érintését. Még mindig nem állt helyre teljesen, de mostanra talán ez a legkevésbé zavaró dolog az egész testemen.
Ha a gerincvelői idegeid gyulladnak be, akkor ugyanis az egész testedben nagyon furcsa dolgok történnek. Megvan az az érzés a fogászati érzéstelenítésből, hogy ugyan az érintést nem érzed, de mégis érzékeled az egész területet valami nagyon fura módon? Hogy egyszerűen ott van egy terület, amit furán üres?
Hasonló élményeket tapasztalok deréktól lefelé, mindkét lábamban. Leginkább olyan, mintha egy lehetetlenül szűk harisnyanadrág lenne rajtam, ami mindenhol nyom, szorít, elnyomja a vérkeringésem, amitől teljesen el vannak zsibbadva a lábaim. Az érintést alig érzem, a szorító, fojtogató zsibbadást viszont folyamatosan. Annyira, hogy a lábfejemet a zsibbadáson kívül már nem is nagyon érzékelem, alig veszem észre, ha rálépek valamire, és fel se tűnik, ha a bokám a legfurcsább pózokba csavarodik, mert a végtagjaim térbeli elhelyezkedését egyáltalán nem érzem. Ha felállok, olyan, mintha gumiból lennének a lábaim, de sajnos nem abban az értelemben, hogy könnyedén és rugalmasan szökkelek rajtuk. Hanem inkább mintha valaki más lábait kellene pakolgatnom egymás után abban a reményben hogy tudok haladni rajtuk keresztül a térben.
Ez eleinte csak egyre durvul. Azzal kezdődött, hogy a jobb talpammal furán érzékeltem, estére érzéketlen volt az egész lábam, másnapra meg a másik lábam is becsatlakozott, és egyelőre múlt szerda óta még napról napra durvul. Az egyetlen protokoll szerinti megoldás a szteroidos infúziós kúra lenne, de mivel annak durvábbak voltak a mellékhatásai (beleértve a mélyvénás trombózist), mint a tünetek maguk, még a kezelőorvosom se ajánlja. Úgyhogy vitaminokkal támogatjuk a folyamatot, és reménykedünk a legjobbakban. Hogy komolyabb mértékű idegi károsodás nélkül lejjebb megy a gyulladás.
A legdurvább, hogy kívülről ebből az egészből semmi nem látszik. Az látszik, persze, hogy furcsán megyek, de ha leülök veled szembe, megtippelni sem tudnád, hogy bármi bajom van. Azt meg főleg nem, hogy nonstop kín jelenleg a testemben való létezés. Elképesztően vicces ez a kettősség. Meg az egész maga. Hogy pár pici idegecske gyulladásának a következtében az ember egész testérzékelése megváltozik. Hogy tulajdonképpen az egész testérzékelés nem szól másról, mint idegi impulzusokról. Az idegeink adnak visszajelzést az érintésről, annak intenzitásáról és milyenségéről, a hőmérsékletről, a test térbeli elhelyezkedéséről, az idegek közvetítik az agyból a mozgatási parancsokat, általuk érzékeljük a testrészeinket olyanoknak, amilyenek. A lábfejeim, az egyébként szép és formás lábfejeim most például érzetre két amorf bumszlinak tűnnek, be lehetnének fáslizva vagy akár gipszelve, és nem érzékelném. Nem azt érzem, amit általában, hogy a törzsemből lábként definiálható végtagok nőnének ki, hanem csak légüres teret, és folyamatos szorítást érzékelek. Ha nem lenne meg a látásom (amit ugye szintén az idegeinknek köszönhetünk), és valaki azt mondaná, hogy amputálták a végtagjaimat, amit érzékelek, az csak fantomfájdalom, azt is elhinném. Elhinném, mert nem érzem őket. Persze lenézek, és látom őket, meg tudom fogni a kezeimmel, halványan érzem is a kezem érintését. De mégis, ezerszer inkább érzem a kezeimmel a lábaimat, mint a lábaimmal a kezeimet.
Feltűnt már, hogy amikor saját magadat érinted meg, azt egyszerre két helyen is érzékeled? Például viszket a karodon egy szúnyogcsípés, és megvakarod. Ilyenkor általában a karodra fókuszálsz, és a jól eső enyhülésre a viszkető területen, amit a körmeid okoznak. Nem az ujjbegyeiddel foglalkozol, amik pedig szintén érzékelik a karod érintését, a csípés formáját és hőmérsékletét. Ha végigsimítasz a combodon, a comboddal érzékeled a tenyered jól eső simítását, de viszonylag kevés figyelmet fordítasz arra, hogy a tenyeredben milyen érzetek vannak a combod által. Én most szinte csak combokat érzek a tenyeremmel, simítást a combommal nem.
Az idegrendszerünk által érzékeljük a valóságot olyannak, amilyen. Ez egy jól hangzónak, de üresnek tűnő mondat, hiszen amíg nem tapasztaljuk élesben, mit is jelent ez, nem sok fogalmunk van az idegrendszerünkről. Kezd az a benyomásom lenni, hogy azért nem értjük még igazán a világot, mert csak egyféleképpen érzékeljük. Az orvosom, aki megtanulta az idegrendszer minden jellemzőjét, lehetséges működészavarát, és azok lehetséges tüneteit, értőn bólogat, amikor sorolom, hogy mit érzek, hiszen egybeesik azzal, amit tanult. Mégis, amikor azt mondom, hogy nem érzem, de mégis érzem, csak közben máshogy, felfokozottan és torzan, csak néz rám, mert nem tapasztalta még, hogyan lehetséges a kettő egyszerre. Ebből következhetne akár az is, hogy nem késő még elkezdenem az orvosit, hiszen akár jó neurológus is lehetnék, megtapasztalva mindenféle furcsa tünetet amit az idegrendszerem működészavarai okoznak, de engem ez az egész más úton indított el.
Nagyon erőteljesen, és figyelmen kívül nem hagyható módon mutatja nekem a testem, hogy mindaz, amihez hozzá vagyunk szokva, amit természetesnek veszünk, amiről azt gondoljuk, hogy normális, az csak egyfajta működési folyamat eredménye csupán. Hogy ha meghekkelik a gépezetet, akkor a teljes valóságérzékelés eltorzul. Hogy az egész testérzékelés apró pici rostszálak összehangolt munkájának eredménye csupán. Hogy az egész valóságérzékelés apró pici rostszálak összehangolt munkájának eredménye csupán. Hogy az idegrendszerünk az, amin keresztül érzékeljük az egész életet. Hogy ha ebbe a rendszerbe hiba csúszik, akkor a teljes valóságérzékelésünk megváltozik. De mennyire lehet valóságos az, ami néhány pici rostszál meghekkelésével mindössze egy nap leforgása alatt egy teljesen más valósággá tud átváltozni?
