Ez már a negyedik nekifutásom ma. Azt veszem észre, hogy rendszeresen elakadok az írásban, több dolog miatt is. Először is túl sok minden van, amit meg szeretnék osztani, túl komplex a kép, amit interpretálni szeretnék. A nagy egészben pedig minden összefüggésben van mindennel, az egyik kis mozaikhoz kapcsolódik a másik, és képtelen vagyok fontossági vagy logikai sorrendbe rangsorolni őket, hogy külön-külön vizsgáljam meg az elemeket. Ebbe könnyedén belezavarodom, és mivel az érthetőségre szeretnék törekedni, de közben az abbéli aggodalmamra fókuszálok, hogy nehogy egy zavaros katyvasz legyen az egész, ezért éppen a katyvasz valósul meg. Sok múlik ám azon, hogy melyik végére figyel az ember a különböző aspektusoknak.

Nagyon sokat foglalkoztat engem egy dolog, mégpedig az, hogy mennyire nem olyan a világ, amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Azt hiszem, nem ragadtatom magam túl nagy általánosításra, ha azt mondom, a legtöbben arra vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak mindent, és békében, nyugalomban élhessünk egy kellemes és egészséges környezetben.

Ehelyett mi van? Éppen arról van szó körülöttünk, hogy 30 éven belül lakhatatlanná válhat a bolygó, és kipusztulhat az emberiség. Sokan mondják erre, hogy pusztuljon csak, rajtunk már egyébként is csak az segíthet, elvégre nem fogunk megváltozni. Sokan bizalmatlanok vagyunk mindenkivel szemben, nem tudjuk, hogy aki közelít felénk, azt vajon milyen érdekből teszi, és azonnal mérlegelni próbáljuk a ránk leselkedő veszélyeket, és azt, hogy hogyan jöhetünk ki rosszul egy kapcsolódásból.
Mindannyian érezzük, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy lenniük kellene.

A blog kapcsán megkeresett egy idegen úgy egy bő hónapja, beszélgetésbe elegyedtünk, aztán úgy alakult, hogy ezt szinte minden nap folytatjuk, és egy elég mély, bizalmasnak mondható légkör alakult ki köztünk annak ellenére, hogy személyesen még sosem találkoztunk. 
Megosztotta velem egy aggályát, reflektáltam rá, és egy nagyon elgondolkodtató reakciót kaptam rá válaszul. Megengedte, hogy szó szerint idézzem: "Annyira jó, hogy ennyire nyíltan mersz és tudsz beszélgetni ilyen dolgokról, és úgy érzem, hogy ezek a te szádból totál hitelesek. Nem keresem benne a csavart, hogy hol akarsz átcseszni, hanem valamiért úgy érzem, hogy te ezt ténylegesen jó szándékból csinálod, önzetlenül. Tudod ritkán találkozom olyan emberekkel, mint te, és a berögzült gondolkodásom alapján keresem a fogást rajtad".

Hányan, ó hányan érezzük így! Azt hiszem, még ha nem is mondtam ki magamnak, régebben én is így voltam vele. Egyszerűen semmi kedvem nem volt nyitni mások felé, mert soha nem tudhattam, mi lesz a vége, és hogy van-e egyáltalán értelme. Azt nem tudtam pontosan, milyen értelmet kerestem benne, de az biztos, hogy nem akartam semmivel sem többet invesztálni a másikkal való kapcsolódásba, mert ha egyoldalúan többet adsz, és nem kapod vissza, akkor úgy érzed, hogy meg lettél fosztva valamitől. 

Most viszont egyszerűen jól esik önzetlenül adni. Őszinte figyelmet, mert tudom milyen, amikor őszintén megosztanád valakivel mindazt, ami benned van, de mégsem tudod, mert körülötted mindenki csak a saját dolgaival van elfoglalva.
Reflexiót annak, aki igényli és nyitott rá, mert tudom milyen, amikor belekavarodsz a rengeteg gondolatba, amikkel úgy beleagyalod magad a helyzetekbe, hogy nem találod a kiutat.
Egy mosolyt, vagy kedves szót a világra láthatóan haragvó boltosnak, közalkalmazottnak, kórházi dolgozónak, taxisnak, vagy bárkinek, aki láthatóan belesavanyodott abba, amit csinálnia kell éppen. Mert tudom, hogy nem azért ilyen, hogy direkt elbassza az én napomat a negatív kisugárzásával, hanem mert annyi hasonlóan bús kedvű ember öntötte rá a frusztrációját különböző formában, hogy egyszerűen már nem tud másképp megnyilvánulni.Vagy eleve nem tudott, mert nagyon-nagyon régen belekeseredett az életébe.

Szeretem magam azzal szórakoztatni, hogy negatív helyett pozitív energiát adok válaszul ezeknek az embereknek, és figyelem a reakcióikat. Egyszer leintettem egy taxit az utcán. Papírpoharas kávé volt nálam, talán bele se ittam a 8 perces úton. Fizettem, és már fél lábbal kinn voltam a kocsiból, amikor a sofőr rám förmedt a legundorítóbb stílusban, hogy legközelebb nem fog engedni beszállni kávéval, taxiban egyébként is tilos az étel és az ital, és láthatóan hozzágondolta, hogy mellesleg amúgy is rohadjak meg.

Mi történik ilyenkor? Általában reflexből visszaáramoltatjuk a negatív energiát azzal, hogy visszaszólunk valamit, aztán még jól fel is csesszük rajta az agyunk, füstölögve megyünk tovább a dolgunkra, és füstölgünk tovább azokra, akik ezután szembejönnek velünk. Aztán ők meg ezen cseszik fel magukat, förmednek rá a következő szembe jövőre, és így jár körbe ez az energia.

Amikor a taxis rám förmedt, tudtam, hogy csak a napi frusztrációját akarja rajtam levezetni, és ha visszaszólok, megkapja, amit akart: az én napom is el lesz rontva, ő pedig pöröghet tovább a saját szarjában, az én visszaszólásommal megkoronázva. 
Úgyhogy csak fogtam magam, elmosolyodtam, és megköszöntem neki, hogy olyan rendes volt, hogy a kávé ellenére is elhozott. 
A torkára forrt a szó, és csak hápogni tudott. A reakciója annyira priceless volt, hogy még így évek távlatából is öröm rá visszagondolni.

Én őszintén szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek türelemmel, nyitottsággal, elfogadással állnak egymáshoz. Ahol nem kell minden lépésnél azt lesnünk, hogy ki milyen érdek mentén akar velünk kapcsolódni, és hogy kiben nem szabad megbízni.
Egy olyan világban, ahol ha látom, hogy a másiknak baja van, azt nem veszem személyes sértésnek, hanem inkább azt áramoltatom felé, amit én is kapni szeretnék tőle.

A kulcs ugyanis ebben van. Nem abban, hogy majd ha a másik ezt meg azt megteszi, és ilyen meg olyan lesz velem, akkor majd én is hajlandó leszek invesztálni. Hanem hogy ha mi magunk nem leszünk az a változás, amit látni szeretnénk a világban, akkor hiába várunk a csodára. Mint a Mindenki, Valaki, Bárki és Senki meséjében. 

Vagy mint ahogy az egyik legnagyobb tanítóm, Nerella mondja:
Ha azt szeretnéd, hogy a tükör visszamosolyogjon, először neked kell belemosolyognod. 

A játékomat pedig a legjobb szívvel javaslom, hogy próbáld ki. Ha csak pattogtatjuk ide-oda a feszültséggel, frusztrációval, gyűlölettel töltött labdákat, semmi más nem történik, minthogy megsokszorozódnak, a csatából meg senki nem száll ki győztesként, mert bárki is veti oda a nagyobb beszólást, a vége egy ilyen közjátéknak mindig az, hogy mindenki idegesebben megy tovább a dolgára, és el van cseszve a napja. 
A negativitással feltöltött emberek viszont nincsenek felkészülve a pozitív reakciókra. Eszköztelenek vele szemben, megakadni és csodálkozni tudnak csak rajtuk. Lefegyverzően hatnak rájuk a kedves szavak, ott állnak veled szemben némán tátogva, te pedig végre igazán azt érzed, hogy valódi erő van a kezedben.

Valódi erő, amit arra használhatsz, hogy a megváltozott kiáramlásoddal egy olyan világot építs magad köré, amiben te is szívesen élsz. A globális változás nem lesz azonnal észrevehető, a közérzeted javulása viszont igen.

Mert ha belemosolyogsz a tükörbe,  visszamosolyog rád.