Újra itt vagyunk, te meg én. Különös izgalom van bennem, ahogy az ujjaim mozdulnak a klaviatúrán és a képernyőn megjelennek az első karakterek. Fogalmam sincs hova tartunk, csak jöttem, hogy találkozzunk.

Sokszor akartam írni, nagyon sokszor, de valami visszatartott. Nagyon intenzív folyamatok zajlottak bennem (bennem, minden értelemben: a tudatomban és a testemben) az elmúlt hónapokban. Az elmúlt fél évben először elvesztettem a képességem arra, hogy leírjam a nevem egy papírra, bekössem a cipőfűzőm, betegyem a fülbevalóm, hogy anélkül vakarjam meg az orrom, hogy megsebezném a körmömmel, hogy feltörjek egy tojást, vagy begomboljam a kabátom. Aztán hetek, hónapok leforgása alatt szépen lassan visszanyertem a tapintást és a finommotoros mozgást, vagyis az életet a kezembe.

Ó, ha tudnád, micsoda öröm most látni ahogy siklik a toll a papíron a kezem által, szép, egységes írásképű betűket formálva. Micsoda könnyebbség és könnyedség, hogy elsőre sikerül beszúrni a fülbevalót, és nem kell hozzá segítséget kérni. Hogy pikpakk összedobok egy rántottát anélkül, hogy széttrancsírozott tojásokat kellene takarítani a konyhapultról. 

Képes vagyok. Képes vagyok olyan dolgokra, amik annyira alapvetőnek tűnnek, hogy még csak egy pillanatra sem fordul meg a fejünkben, hogy bármi érték lenne bennük.

De vajon miért vagyunk úgy bekötve, hogy csak azt tudjuk értékelni, amit elveszítettünk vagy elveszíthetünk? A sors perverz fintora ez vajon, vagy az élet tudatos játéka? 
Vajon az, hogy többségünk agya így van huzalozva, az az emberi létforma megváltoztathatatlan tulajdonsága, vagy az evolúció egyik állomása csupán? Mint a vakbél, vagy a bölcsességfogak, amikre valaha nagy szükségünk volt, de ma már csak nehézségeket okoznak?

Érdekes ez az utazás. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok ma leírni. Egyszerűen csak leültem és elkezdtem, mert nem tudtam már máshogy tenni.

Hónapok óta nyűglődöm és őrlődöm. Nem vagyok a helyemen önmagamban.
Azt is tudom, hogy ami belülről feszít, az a bennem lévő rengeteg bitnyi információ, ami hosszú-hosszú ideig érlelődött a felszín alatt, és most utat tör magának. Valójában önálló életet él, és néha úgy érzem, mintha csak egy gazdatest lennék, amit arra használ, hogy kifejeződjön általa. 

Számomra ezt igazolja az is, hogy annak ellenére, hogy hónapokig nem írtam, folyamatosan látogattatok. Látom a statisztikákat a blogon és a facebook oldalon is. Ez az egész, amit elkezdtem, önálló életre kelt, él és létezik anélkül is, hogy én tevőleg vettem volna részt a folyamatban. 

Kaptam egy kis időt tőle, hogy adaptálódjak hozzá, de eljött az a pont, ahonnan menthetetlenül utat tör.
Különös, hogy éppen most, egy időben az újjáéledő természettel, és az összeomló világgal. Mert a világ, aminek megszokhattuk, szintén összeomlóban van. Utat tör magának mindaz, ami eddig a felszín alatt érlelődött, és amit már nem lehet elnyomni.
Önálló életet él, de nem kell tőle félni. Transzformációt hoz, ami elsőre lehet, hogy ijesztőnek tűnik, de csak azért, mert ismeretlen. Valójában üdítően felszabadító. 

Olyan nagyon nagy közhely lenne leírni, hogy üdvözítsd a változást, mert ez az egyetlen, ami állandó az életben. Mégis ezt fogom neked megmutatni. Különböző módon, sokféle aspektusból.

Már most látom, hogy nagyon izgalmas lesz.