Lelassult a világ körülöttem. Nem tudtam mást csinálni, csak feküdni, és gondolkodni. 
Gondolkodni azon, hogy miért történik ez velem. Miért pont velem történik? Miért pont ez történik? Nem lehet, hogy csak puszta véletlen az, hogy most ott fekszem pelenkában a sok haldokló öregember között egyedüli fiatalként.

Fogalmam sem volt róla, hogy helyrejövök-e valaha, vagy kész, vége, ennyi volt az életem. 
Soha nem éreztem még magam annyira tehetetlenül, reménytelenül, kilátástalanul. Az orvosok nem mondtak semmit, csak tolták belém a szteroidokat 5 napon keresztül. Ennyi napon és éjszakán keresztül feküdtem és gondolkodtam az életemen. Egyetlen egy dolgot éreztem biztosan. Hogy nem VÉLETLENÜL történik ez az egész.

Egyrészt azt rögtön láttam, hogy egyértelműen összefügg az életvitelemmel a betegségem, hiszen az átlagosnál is nagyobb stresszben éltem. Egyedüli felelőse voltam egy többmilliárdos projektnek, több pozíciót láttam el egyszerre, gyakran napi tizensok órában és hétvége nélkül. Amikor pedig nem dolgoztam, akkor ittam és buliztam, hogy kicsit kieresszem a gőzt. Az összes lehetséges végéről égettem a gyertyát.

Elkerülhető lett volna az összeomlás egyébként, ha észreveszem a jeleket. Az alapvető testi tüneteim mellett történek velem olyanok is, hogy háromszor ficamítottam majdnem szalagszakadásig ugyanazt a bokámat, két hetes különbségekkel. Pihennem kellett volna, de már másnap bebicegtem dolgozni, mert a projektnek mennie kellett, és nem volt, aki helyettesítsen. Pörgő mókuskerékből csak kiugrani lehet, lassulni nem...

A munkahelyemen április elején, 2 hónappal a diagnózis után mondtam fel, és elméletben a felmondási időmet töltöttem. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy különböző ajánlatokkal próbáltak maradásra bírni. Megfogadtam magamnak, hogy május végére megszabadulok onnan, bármi is történjen.

Az 5 napos infúziós kúra után hazaengedtek, és még kb egy hétig szteroidos tablettákat kellett szednem, mert csak fokozatosan csökkentve az adagot szabadott lejönni róluk. Kínszenvedés volt ez a hét, az egész testem bevizesedett, annyira, hogy feküdnöm is fájt, emiatt vízhajtót is szednem kellett. Az érzékelésem nagyjából visszatért, de még messze nem volt 100%-os.

Emlékszem, egy keddi napon vettem be az utolsó tablettát, és azt a furcsa fájdalmat éreztem a jobb vádlimban, amit izomgörcs után szokás. Éreztem, hogy valami nem oké, de azzal nyugtattak, hogy egy ilyen szteroid kúra után ez nem meglepő.

Péntek délután elrepültünk Amszterdamba. Estére érezhetően jobban fájt a lábam, de nem nagyon tudtam vele mit csinálni. Szombaton egész nap várost néztünk, este viszont már csak sántikálva tudtam visszamenni a szállodába. Vasárnap reggelre pedig nemhogy lábra állni, szinte mozdulni sem tudtam a fájdalomtól. Az egész napot ágyban töltöttem, teleragasztottuk a lábamat Flector tapasszal, és ez lecsökkentette annyira a fájdalmat, hogy hétfőn megint tudtam jönni-menni egész nap. 

Nagyon legyengülve, náthásan értem haza, így egész héten pihentem inkább. Szombaton megint nem tudtam lábra állni a pokoli fájdalomtól, úgyhogy végül szerdán kerültem orvoshoz. Amint meglátta a lábam, azonnal tolószékbe rakott, és ultrahangra küldött. Mélyvénás trombózis. Tripla.

Három erem volt elzáródva, két hétig hordtam lábon. Egy véna esetében is nagy az életveszélyes szövődmények kockázata, három véna esetében meg még nagyobb. Olyannyira nem szabadna ezt lábon hordani, hogy a diagnózis pillanatától kezdve még a mellékhelyiségbe sem mehettem ki, hanem hoztak nekem szoba vécét. A három nénivel közös kórterembe. Megsemmisültem. Emberi méltóságomban, cselekvőképességemben, mindenben.

Három hétig tartottak bent. Három teljes hétig voltam bezárva a saját fejembe, és küzdöttem a démonaimmal éjjel-nappal. Mást nem tudtam csinálni.

Ez volt az a pont az életemben, ahol minden összeomlott.

folyt. köv.