Figyelem ezeket az önmagukkal és az életükkel tökéletesen rendben levőnek tűnő embereket, és elszégyellem magam. Elszégyellem magam, mert ugyan 4 éve invesztálok rengeteg időt, energiát, pénzt, türelmet és kitartást önmagamba, mégis sokszor megrekedve érzem magam. Elszégyellem magam, mert még csak a tizennegyedik posztot írom, mikor már a tizenhetediket kellene, és ezek szerint még egy önmagammal szemben felállított követelményrendszernek sem tudok megfelelni. Elszégyellem magam, mert mégis mit írogatok én itt nektek arról, hogy hogyan élhettek egy minőségibb életet, amikor még én se vagyok rá képes?

Nem osztom be az időmet pontosan és precízen, pedig tudom, hogy sokkal produktívabb lennék, ha nem csak úgy sodródnék, hanem tudatosan betervezném a munkafázisokat. Nem kelek reggel másfél órával előbb, hogy olyan új szokásokat építsek bele a reggeli rutinomba, amik által tudom, hogy egy jobban funkcionáló életem lesz. Van, akinek ez könnyebben megy, mert eleve korán kelő típus, meg eleve jobban érzi magát keretrendszerekben. Én viszont szeretek sokáig fent lenni. Imádom azt az időszakot, amikor a város már elcsendesedett, mindenki pihen, és még a madarak sem ébredtek fel. Szépek persze a hajnalok is, nagyon szépek, de a napfelkelte is sokkal szebbnek tűnt mindig a buliból hazafele menve, mint direkt külön emiatt felébredve, álmosan és fázva. 

Megtanultam már azt is, hogy minden, amit mások gondolnak rólunk, az kizárólag róluk szól, és hogy minél inkább szeretnénk azt a benyomást pozitívvá formálni, annál távolabb kerülünk a remélt végeredménytől. Hogy minél inkább meg akarunk felelni, annál kevésbé fogunk tudni. Mégis, itt bizonytalankodom minden egyes írásnál, hogy érthető lesz-e, átmegy-e, tetszeni fog-e, hasznos lesz-e számodra.

Tudok már egy csomó mindent, hogy hogyan kellene. Az elmúlt 4 évemet tényleg arra fordítottam, hogy megértsem az univerzum működését kvantumfizikai szintig. Hogy megértsem, mi célból van ez az egész élet nevű játék, hogy miért olyan amilyen, és hogy hogyan tudok eligazodni benne. Az elméletet már értem, és csodaszép. Szebb, mint amilyennek valaha gondolni merted. Ezt a szépséget szeretném megosztani veled is, azért kezdtem el ezt az egészet. Mert a világ nem azért olyan, amilyen most, mert egy nagy rakás reménytelen értelmetlen és céltalan szar az egész, aminek a végén úgyis kipusztulunk, és meg is érdemeljük.

Hanem mert az egész játék arról szól, hogy rájöjjünk, olyanná alakítjuk, amilyenné szeretnénk. Hogy ráébredjünk, hogy a körülményeink nem mostohák, hanem azért tűnnek mostohának, mert ha nem tűnnének annak, nem nyomnának eléggé ahhoz, hogy felébredjünk. Mert egyszerűen ahhoz, hogy felébredj, szükséged van egy ébresztőórára. Az én ébresztőórám a szklerózis multiplex volt, és az azt övező összeomlás. 

És ha már úgy alakult, hogy felébredtem, szeretnélek ébresztgetni téged is. Gyengéden, szeretettel, finoman. Hátha felébredsz még az előtt, hogy a te kegyetlen hangon rikácsoló ébresztőórád megszólalna. 
Persze ha nem akarsz, nem muszáj. Lenyomhatod az órát, és visszaaludhatsz. Szundi módban van, visszakapcsol, megint csörögni fog, csak még hangosabban. Egy idő után lehet, hogy már elviselhetetlen lesz, de ha kitartó vagy, aludhatsz tovább. Végigaludhatod az életed.

Egyébként megint nem ezt akartam írni, ez csak úgy kijött. Azzal szerettem volna folytatni, hogy elszégyellem magam mindazok miatt, ahol még nem tartok. Amiről tudom, hogy már tudom, de még nem alkalmazom. 

Aztán rájövök arra, hogy tulajdonképpen mekkora utat jártam be. Hogy 180 fokot fordult az életem, és egy teljesen más ember vagyok. Felszabadult, pozitív, reményekkel teli, nyitott, és őszinte. Elég nyitott, és elég őszinte ahhoz, hogy itt álljak pőrén előttetek, és a félelmeimről, a fájdalmaimról, a kétségeimről, aggályaimról, és a képzelt akadályaimról meséljek. 

Hogy megmutassam, hogy a felébredés ugyan lehet csak egy pillanat műve csupán, de az éber élet a kitartó, alázatos gyakorlás útja. Évezredek óta éljük az életünket egy bizonyos fajta gondolkodásmóddal, ugyanazokat a mintákat örökítjük tovább, amiket a szüleinktől tanultunk, amit ők az ő szüleiktől tanultak, azok pedig a saját szüleiktől, és amiket soha nem kérdőjelezett meg senki. Amibe csak beleszülettünk, és vittük tovább a tanult viselkedés- és gondolkodásmintát, anélkül, hogy valaha belegondoltunk volna, hogy tanult programok által vezérelt automatikus működési mechanizmusok vagyunk csupán, mindaddig, amíg rá nem döbbenünk, hogy valójában nem azok vagyunk. 

Hogy rávilágítsak, hogy minden éremnek két oldala van, és attól függően alakul tovább az életed, a közérzeted, a hangulatod, hogy a figyelmedet melyik oldalára összpontosítod az éremnek. Hogy megmutassam magamnak is, hogy az én választásom az, hogy elszégyellem magam, hogy hol nem tartok azokhoz képest, akik csak a jéghegy csúcsát láttatják, vagy büszke vagyok arra, hogy én viszont merem megmutatni azt is, hogy mi van a felszín alatt. 

Mert bevallom, számomra nem elég hitelesek azok az emberek, akik csak jól hangzó motivációs szövegeket nyomatnak, és hangosan kiabálják, hogy ezaz, gyerünk, te is képes vagy rá. Hogy ha én megcsináltam, te is meg tudod, csak találd ki magadtól, hogy hogyan kell. De mivel úgysem jössz rá, gyere vissza hozzám, és én jó pénzért megmutatom neked a boldog élet ÖT alappillérét. A sikerhez vezető HÉT ösvényt. Az ütős marketing KILENC alapelvét. (Miért mindig páratlan számokat használnak?)

A lényeg, hogy én nem ez vagyok, soha nem is szeretnék ezzé válni, és kérlek, rúgjatok seggbe, ha a legkisebb jeleit is észreveszitek rajtam.

Én az vagyok, aki még a bejegyzése témájához sem tudja tartani magát, mert sokkal fontosabbnak tartja a menet közben felbuggyanó, értékesnek tűnő gondolatokat. Az vagyok, aki szinte majdnem minden nap komplett agóniát csinál abból, hogy hogyan írhatna jól, hogy aztán a végén gondolkodás nélkül pötyögje le mindazt, ami szívből jön belőle.

Az vagyok, aki szeretne mindenkit csak egy pillanatra megállítani, és egy kicsi gondolkodásra késztetni azt illetően, hogy lenne-e esetleg mit tennünk azért, hogy a világ, amiben élünk, egy sokkal kellemesebb, és szeretettelibb hely legyen.

Az vagyok, aki lassan kénytelen lesz ezt a bejegyzést is ketté szedni, mert egyszerre szeretne mindent elmondani.

És az vagyok, aki többek között ezen az íráson keresztül jött rá arra, hogy nem kell mindig annyira sietni, hogy már ott tartsunk, ahol szeretnénk, mert az odavezető út az élet igazi értelme. Sokszor rögös, sokszor göröngyös, néha kétségbeejtő, és amikor újra és újra elesünk, úgy tűnhet, semmit nem haladtunk. Visszanézve fogjuk csak igazán látni, mekkora utat jártunk be.

És hogy miért gyere velem? 

Mert nincs semmi más, amit tehetnél.
Lenyomhatod az ébresztőórád, visszacsukhatod a szemed, de megint csörögni fog.
De ha felkelsz és elindulsz, oda érkezhetünk meg, amiről még csak álmodni se mertünk soha.

Gyere, mutatom az utat.