Több napja csak időutazom. A hétvégét a családommal töltöttem. Felmerült egy kérdés a háziállataink időrendiségét illetően, és hogy meg tudjam válaszolni, elkezdtem feltúrni a 3-4 évvel ezelőtti fotóimat. Szoktam néha megállni, és visszanézni a bejárt útra, de most valahogy nagyon különös volt látni magamat a fotókon. Olyan volt, mintha egy másik embert néztem volna. Nem a szokásos szemmel vizslattam, csak néztem és figyeltem a lányt a képeken. A lányt, aki valaha én voltam. Visszaidéztem mi foglalkoztatott akkoriban, hogy hova futottak ki ezek a szálak mostanra, hogy mennyi váratlan fordulat történt az életemben. 
Arra gondoltam, hogy ha akkor tudtam volna, amit most tudok, mennyire meg lettem volna lepve.

Volt egy titkos helyem a városban. 2016-ban irodának béreltünk egy lakást a belvárosban, és a háznak volt egy tetőterasza, amit senki nem használt, mert olyan lakásokhoz tartozott, amik nem készültek el végül. Nem volt tilos felmenni, csak senki nem járt oda, pedig látni lehetett körbe az egész várost. Az egész 2016-os nyarat ott töltöttem. Semmihez sem hasonlítható érzés magaslaton lenni. Fentről nézve kitágul a horizont, és eltörpülnek a problémák. Emlékszem, kifejezetten nyomasztó volt onnan lejönni, és újra icipici kis hangyának érezni magam a hatalmas épületek között az utcán. 

Ott álltam a tetőn 2016 decemberében is, miután kiürítettem az irodát, és felkészültem, hogy visszaadjam a kulcsait. Fogalmam sem volt, hogy mit fog hozni a jövő. Fogalmam sem volt, hogy 2017 nyarán, amikor épp egy szívemnek nagyon kedves személlyel múlatom ott az időt, arra a decemberi estére fogok gondolni, és arra, hogy akkor mennyire nem láttam még jönni mindazt, ami a következő hónapokban történt meg velem. 
Aztán ott ültem 2018 nyarán valakivel, akiről '16-ban és '17-ben nem gondoltam, hogy valaha annyira közel fog kerülni hozzám, hogy elvigyem a titkos helyemre, és mégis, ott ültem vele. Ott ültem, és azon merengtem, hogy mennyire távoli már az egy évvel azelőtti életem, és már az is mennyivel másabb volt, mint az egy évvel azelőtti.

Idén viszont valamiért már nem mentem. Akartam, többször is, de valahogy mindig másképp alakult. Tegnap viszont igazán nagy szükségét éreztem annak, hogy újra felmenjek a magasba, az én kis titkos helyemre, és visszatekintsek az elmúlt éveimre. 
A kaputelefont viszont lecserélték, és nem működik a régi kód.
Odalett az én kis titkos helyem.
Amikor utoljára ott álltam, biztosan tudom, hogy nem gondoltam arra, hogy talán az az utolsó alkalom.

Ma pedig ott voltam újra a szülői házban, a tinédzserkori szobám padlóján ültem, és miközben az unokahúgommal beszélgettem, elkezdtem matatni a régi fiókjaimban. Érdekes, gyakran megfordulok a házban, a szobába is bemegyek havonta néhányszor (a szüleim most ott tárolják a műanyag kajásdobozokat, úgyhogy gyakran kell bemennem keresni egy megfelelőt), mégsem nagyon szoktam nézelődni az emlékeim között. Most viszont volt kinek megmutogatni a régi kinyithatós telefonom, meg mesélni arról, milyen volt az élet akkoriban. 

Ahogy kotorásztam, megtaláltam a régi naplóm, amibe 2002 és 2007 között írogattam néha. Megdöbbentő volt beleolvasni, és látni, hogy ott is arról írtam x év után, hogy mennyire más ember vagyok, mint korábban voltam.
Aztán még egy kis kotorászás után előkerültek a családi fényképek. Képeket mutogattam az unokahúgomnak, amiken én kisbaba voltam, és a nővérem, aki csak egy kicsivel volt idősebb akkor, mint az unokahúgom most, a kezében tartott. Olyan régen volt, és közben meg nem is annyira régen. Mert ahogy kezembe vettem az álarcot, ami a negyedik osztályos farsangi jelmezemhez tartozott, és a hozzá tartozó fényképet is megtaláltam, újra ott voltam az időben, és éreztem amit akkor éreztem. Ahogy kezembe vettem a régi játékaimat, a régi könyveimet, ott voltak előttem az emlékek, harsányan és élénken, épp, mintha csak tegnap történtek volna. De közben szinte egy másik életben...

Elképesztő visszanézni arra, hogy mekkora utat jártam be. És ahogy haladok előre az úton, az idő egyre csak gyorsabbnak tűnik. Egy év ma már szinte semmi. Minden szilveszter közeledtével ledöbbenek, hogy dehát hiszen csak most volt az előző, és az azelőtti is épp csak nemrég, és a hárommal ezelőtti sem tűnik többnek egy évnél.
Tavaly augusztus huszadikán még egy egészen más életet éltem, egész más emberekkel voltam körülvéve, és fogalmam sem volt az előttem álló évről, most mégis itt állok két nap híján egy évvel később, és úgy gondolok vissza rá, mintha csak tegnap lett volna.

Hiszen tényleg, szinte éppen csak tegnap volt. Az egész életem szinte csak tegnap történt. Egyszerre tűnik végtelenül hosszúnak és egyetlen röpke pillanatnak. Voltaképpen az élet valójában ennyi.
Röpke pillanatok végtelenül hosszúnak és egyszerre nagyon rövidnek tűnő egymásutánisága. 

És mivel néhány röpke pillanat múlva véget is ér, óriási felelősségem van abban, hogy milyen tartalommal töltöm meg. 

Szinte látom magam előtt, ahogy egy év múlva visszamosolygok a mai önmagamra egy újabb másik életből, és újra arra gondolok majd, hogy mennyire nem sejtettem mindazt, ami érkezni fog...