Ez a bejegyzés 2017.12.22-én íródott egy zárt fórumra. Az oldal hamarosan megszűnik, ezért úgy döntöttem, átemelem ezt az írásomat ide a blogra. 

Hatalmas a nyomás rajtunk. Megfelelni.
Először a szülők felé. Jó gyereknek lenni, szépen viselkedni, nem csalódást okozni. Nem értjük, miért olyan haragosak, aggódóak és komolyak állandóan. Hogy miért nem szaladhatunk, ugrálhatunk, miért nem maradhatunk fent, miért nem mászhatunk a fára. Miért nem játszhatunk úgy, ahogy szeretnénk. Hogy miért nem lehetünk csak úgy boldogok. Emlékszel még, milyen volt akkor? Csak a pillanatnak élni, csakis arra figyelni, ami érdekes, meglátni a csodát az ablakon lecsorgó, egymással versenyt futó esőcseppben, jól szórakozni mindenen? Szabadon kapcsolódni, játékosan, örömmel, agyalás és aggodalmak nélkül? Ó, boldog, boldog, gondtalan gyerekkor.

Ha korábban nem, hát az iskolában garantáltan megtörik. Egész nap bent ülni, érthetetlen, száraz, hideg, személytelen, haszontalan dolgokat magolni. Megfelelni egy csomó fáradt, kiégett, kizsigerelt tanárnak, alkalmazkodni a rendszerhez, amit láthatóan senki nem szívlel. Fáradtan kelni, fáradtan feküdni, cipelni a nehéz táskát minden nap, szünettől szünetig élni. Várni, hogy talán egyszer majd megszabadulunk, és végre a magunk ura lehetünk. Újra azt csinálni, amit szeretnénk, azzal foglalkozni, ami érdekel, későig fent maradni, másnap sokáig aludni, csak tenni szabadon, amihez épp kedvünk van.

De mire eljönne a szabadság, már ott a felelősség: helyt állni önálló felnőttként, felelősséget vállalni magunkért, majd másokért, levizsgázni újra és újra felelős, komoly emberként. Bizonyítani a munkahelyen, jó házastársnak lenni, példamutató szülőnek, akinek példamutató gyerekei vannak. Akik ezért nem mászhatnak fára, nem maradhatnak fent sokáig, nem játszhatnak úgy, ahogy szeretnének. Mert MEG KELL FELELNI. A szülőknek, a tanároknak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak. A főnöknek, a kollégáknak, a partnereknek, az utcán az embereknek. A hetes buszon szemben ülő idegennek. A házastársunknak, és a gyerekeknek. Mert ezt tanultuk meg. Hogy ha nem felelünk meg, ha azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, akkor ki fogunk lógni a sorból, aminél pedig rosszabb nem történhet, mert csalódást okozunk. A szülőknek, a tanároknak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak. A főnöknek, a kollégáknak, a partnereknek, az utcán az embereknek. A hetes buszon szemben ülő idegennek. A házastársunknak, és a gyerekeknek.

Mert ők mind azt várják tőlünk, hogy megfeleljünk. De minek? A képzelt, össztársadalom által írt Nagy Könyvnek, amiből már mindenki hallott bölcs idézeteket, de soha nem látta még leírva? Vagy a konkrét illető konkrét elképzeléseinek, amikről valójában soha nem tudjuk, hogy mik is azok, hiszen nem beszélgetünk róla?
Jelenleg közel 7,6 milliárdan élünk a Földön. 1 a 10 000 000-hoz az esélye annak, hogy legyen köztük két egyformán gondolkodó. Akkor kinek is akarunk mi megfelelni??

Én úgy látom, kétféle ember van: akinek legalább egy kicsit, de fontos önmaga, és akinek egyáltalán nem.
Az első típus tudja, hogy van ráhatása és befolyása az élete eseményeinek alakulására, a második a körülmények áldozata. Vele csak úgy megtörténnek a dolgok, amik miatt mindig mások a hibásak, mindig a kívülállók, meg a sors, meg a Jóisten, aki bőkezűen méri a csapásokat. Ez az ember nem él, csak létezik.
Az első típus viszont tudja magáról, hogy ő nem egy fa, és ha kedvezőtlenek számára a körülmények, fel tud állni, és odébb tud sétálni. Valahol itt kezdődik az önmagunkért való felelősségvállalás. Felismerni azt, hogy önmagam és a körülményeim valamiféle kölcsönhatásban vagyunk: ők hatnak rám, de én is tudok hatni rájuk. Tudok döntéseket hozni, lépéseket tenni, abba az irányba, ami gyerekkoromban még annyira világos volt, de aztán annyira elfelejtődött, hogy ma már csak suttogva merjük kimondani, nehogy valaki meghallja, és önzőnek bélyegezzen: a saját jól-létem felé.
Mert próbáltam már megfelelni annyi felé, de soha nem voltam tőle olyan boldog, és felszabadult, mint gyermekkoromban. És ha látom, hogy mindenkinek megfelelni nem lehet, akkor két lehetőségem van: összeomlani ennek a súlya alatt, vagy megpróbálni mégis megfelelni, de már csak egyetlen embernek: magamnak.
Ez az a pont, ahol elindul a csiszolódási folyamat. A külvilág mindig is olyan marad, amilyen volt, ami változik, az az, hogy már csak a szívemre hallgatok, ugyanis az az egyetlen elvárás, amit biztonsággal láthatok, hallhatok, érezhetek belül, ellentétben a Nagy Könyvvel, amiről már mindenki hallott, de senki sem látott. És nehéz lesz, rohadt nehéz, mert közben az egész világ továbbra is a senki által meg nem értett, senki által nem szívlelt káosz-krematóriumban ég hamuvá szépen lassan egy élet alatt, és közben kapkodnak utánad, hogy magukkal rántsanak, hogy te se tudd elkerülni a sorsukat.
De tudom, mert még emlékszem gyerekkoromból, hogy ez a világ egy színes-szagos, csodálatos hely, ahol végtelen kaland és jó érzés vár, ha szüleim kiabálása helyett a szívem szavára figyelek.

Úgyhogy én most arra kérlek Téged, aki ezt olvasod, hogy idén Karácsonyra készíts magadnak is egy ajándékot: emlékezz vissza arra a kis emberkére, aki még szabadon áramlott és félelem nélkül kapcsolódott, és kérdezd meg tőle, hogy mi az, amit még idén megtehetnél azért, hogy boldogabb lehess. Ő még tudja, hogy mit tennél, ha nem félnél, ha nem akarnál megfelelni az elvárásoknak, amelyeknek sosem tudtál, de legfőképpen soha nem is akarnál.
Választod-e a szíved útját a csendes megalkuvás helyett? Választod-e, hogy magadnak felelsz csak meg, az egyetlen létezőnek, akinek tudsz az elképzelései szerint élni?
Választod-e végre az életet az évtizedekig tartó, lassú hamvadás helyett?

Gyémánttá csiszolódsz, vagy elporladsz?