Életem legjobb időszaka úgy múlt el, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az volt életem legjobb időszaka. Túlságosan el voltam foglalva azzal, amit éppen problémaként éltem meg.

Szar érzés visszanézni, és azt látni, hogy azért nem tudtam örülni annak ami van, mert azzal voltam elfoglalva, ami nincs. Meg azért, mert nem is voltam tudatában, hogy örülni lehetne/kellene annak, ami van, hiszen készpénznek vettem. 

Készpénznek vettem annak ellenére, hogy olvastam egy csomó emberi történetet arról, hogy mi az igazán fontos az életben, mit üzennek a haldoklók az itt maradóknak, mit bántak meg az idős emberek életük végén, stb. 
Mert annyira könnyű magától értetődőnek venni az otthont, a tisztaságot, a biztonságot, az egészséges testet ami bármire képes amit csak akarunk tőle. A szeretteinket, a lehetőségeinket, a látszólagos szabadságunkat, hogy oda mehetünk ahova csak szeretnénk (vagy ahova a pénztárcánk engedi), hogy szinte minden elérhető számunkra amire csak vágyunk. És mégis, hányszor jut eszünkbe mindennek örülni vagy hálát adni érte?

Nemrég éltünk át együtt egy covid járványt, ahol hirtelen már nem mehettünk oda ahova akartunk, amikor akartunk. Nem volt biztos hogy lesz holnap kristálycukor vagy wc papír. Két évig úgy éltünk, hogy nem tudtuk mit hoz a holnap, mikor lehetünk együtt újra nyugodtan a szeretteinkkel, mikor ünnepelhetünk végre felszabadultan.

És mit vittünk el belőle tanulságként? Mostanra olyan, mintha meg sem történt volna, mintha az egész csak egy rémálom lett volna.

Az isztambuli reptéren kellett ragadnom egész éjszakára ahhoz, hogy eszembe jusson hálát adni az otthonom komfortjáért. A zuhanyért. Az ágyért. El kellett veszítenem a testem feletti uralmat azért, hogy megértsem, mennyire rosszul gondolkodtam, amikor azért nem futottam, mert triggerelt, hogy nem elég jó a kondim, és engedtem magamat elveszni az efelett érzett frusztrációban ahelyett, hogy megpróbnáltam volna türelemmel és alázattal tágítani a komfortzónám. 
Persze nem tehetek róla, nem akarom magam bántani miatta. Azért történt így, mert nem volt alkalmam életem során megtapasztalni a lassú, konzisztens építkezés eredményét. A gyakorlás általi fejlődését. Nem volt, aki elmagyarázta, vagy megmutatta volna.

Sok dolog azért nem evidens számunkra, mert soha senki nem mutatta meg, hogy lehetne másképp is. Hogy hogyan lehetne másképp. Őszintén hiszem, hogy például a roma gyerekek sem azért lopnak, mert eredendően rosszak, hanem azt tanulták meg, hogy ez az eszköze annak, hogy ételhez lehessen jutni.

Itt élünk ezzel a készen kapott világképpel, másoktól eltanult mentalitással gondolkodva a dolgokról, sokszor beleragadva a körülményeink felett érzett frusztrációba, csak mert a társadalom nagyítója a problémákra van kalibrálva. A hibákra, a hiányosságokra, gyengeségekre, a még el nem ért célokra. 

Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy ezt a nagyítót nem csak meg lehet, meg is kell fordítani.

Hogy gazdagok vagyunk mindannyian. Akik olvastok, biztosan. 

Meg hogy bevalljam, azért küzdök annyira azzal, hogy mindezt elmondjam (ismét eltelt majdnem 6 hónap az utolsó írásom óta), mert én magam is még mindig, nap mint nap beleragadok abba, hogy engedem, hogy a fájdalmaim és a küzdelmeim elvigyék a figyelmem. De azt hiszem, mint minden, ez is könnyebb együtt. Talán ha gyakrabban eljövök, hogy emlékeztesselek a lényegre, nekem is könnyebb lesz emlékeznem. És együtt építhetünk egy minőségibb, boldogabb életet, ahol a fókusz azon van, hogy mindig van minek örülni, még a legnagyobb nehézségek közepette is.