Ma reggel azt írta nekem valaki, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy így felvállaljam a dolgaimat.

Az elmúlt években nagyon sokat hallom ezt. Hogy lenyűgöző, hogy milyen erős vagyok. Én meg ilyenkor csak mosolygok, mert tudom, hogy egyszerűen csak nem tapasztalták, hogy az nem erő, ha nincs más választásod. Pusztán csak életösztön.

Fontos erről beszélni szerintem, olyannyira, hogy már hónapokkal ezelőtt felírtam magamnak ezt a címet, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a hozzá tartozó mondanivalót. Aztán most kaptam egy csomó kérdést, amiből látom, hogy mi érdekelheti azokat, akik erre a blogra tévednek, és mivel a tegnapelőtti elmaradásom miatt ma kettőt kell írnom, megpróbálom szétbontani a történetet.

2012 nyaráig az életemben ment szépen minden a maga útján, ahogy szokott. Volt egy menő munkám, próbáltam mellette levelezőn csinálni a közgázt, utazgattam, bulizgattam, elvoltam.
Aztán egyik nap azt vettem észre, hogy zsibbad a jobb karom. Arra gondoltam, biztos azért van, mert egész nap fogom az egeret az íróasztalnál ülve. Kicsit zavaró volt, de egyébként viselhető. Aztán másnap és harmadnap sem javult, sőt, elkezdett mellé zsibbadni a bal alkarom is. Ekkor már kezdtem kicsit megijedni, de nem különösebben foglalkoztatott a dolog, a munka lekötötte minden időmet és figyelmemet. 

Aztán zsibbadni kezdtek a lábaim is. Először csak a lábfejeim, aztán bokáig, lábszárközépig, térdig, combközépig, majd csípőig. Aztán a hasam, derekam is. A mellem vonaláig kúszott fel a zsibbadás elöl, hátul a lapockáim csúcsáig. 
Kb másfél hónap lefolyása alatt terjedt ennyire szét a zsibbadás a testemben, és eléggé tehetetlen voltam ellene. Elmentem akkor neurológushoz, reumatológushoz, nyaki ultrahangra, meg mindenhova, ahova küldtek, de semmilyen elváltozást nem találtak, így a fiatal korom miatt csak a stresszre fogták, és írtak fel nyugtatót.

Amikor már nem volt minek zsibbadnia, szédülni kezdtem, napról napra egyre jobban, míg nem már faltól falig közlekedtem az irodában, mint egy részeg. Aznap már igazán komolyan be voltam szarva. Mentőt nem volt pofám magamra hívni, úgyhogy csak megkérdeztem őket, mit csináljak, háziorvoshoz küldtek. Tudtam, hogy onnan csak újraindulna a korábban megtett kör, így inkább csak hazamentem kipihenni magam. Ahogyan jött, szépen, alattomosan, lassan, úgy szépen napról napra elkezdett jobb lenni, és további egy hónap leforgása alatt megint a régi voltam.

Bő fél évvel később megismétlődött a tünetegyüttes, enyhébb formában. Ezután már elkezdtem észrevenni, hogy elfáradok séta közben, néha le kell ülnöm megpihenni, és jóval fáradékonyabb vagyok. Néha homályosan láttam, de nem volt különösebben aggasztó. 

Elkezdtem dolgozni egy még menőbb munkahelyen, még többet. Gyakran utaztam, nagyon nagy nyomás, és óriási felelősség volt rajtam. Egyre fáradékonyabb voltam, egyre több megmagyarázhatatlan tünetem volt, de nem értem rá vele foglalkozni. Észrevettem pl, hogy az alkohol hatására furcsa dolgokat produkál a testem, de tudtam, hogy hiába mennék orvoshoz, nem foglalkoznának velem. Diagnosztizáltam magam a google segítségével, rájöttem, hogy szklerózis multiplexem van, de nem tudtam mit csinálni, a munkából nem eshettem ki.

Így ment ez több, mint egy évig, amikor is 2015 januárjában egy üzleti vacsorán ittam 3 korty bort, és utána alig tudtam kitámolyogni a mosdóba. Megértettem, hogy itt most tényleg baj van már, úgyhogy elmentem egy magán neurológushoz, aki végre elküldött MR-re, amiből elég egyértelművé vált a helyzet. Februárban állították fel a diagnózist, nem ért meglepetésként.

Mivel az MR azonban önmagában nem elég a biztos diagnózishoz, laboratóriumilag is igazolni kellett azt. 
Ehhez gerincvíz mintát vesznek. Úgy indultam neki a dolognak május elején, hogy 1 napra kell csak befeküdnöm a kórházba emiatt. 
Elég para a vizsgálat, lovaglóülésben leültettek egy kisszékre, és érzéstelenítés nélkül a csigolyáim közé szúrtak egy tűt, amin keresztül egy fiolába csepegett a gerincvíz. Egy idő után az orvos azt mondta, hogy na jól van, mire én azt hittem, hogy készen vagyunk, és felegyenesedtem. 

Az egész testemet egy nagyon erőteljes, áramütés szerű érzés rázta meg, ebből jöttem rá, hogy a tű még ott volt bennem. Gyorsan visszanyomtak, kivették a tűt, aztán lefektettek.

Önmagában is eléggé megterheli a szervezetet egy ilyen, ugyanis a csapolás hatására azonnal megváltozik a nyomás az agyban, ez pedig általában durva fejfájással és szédüléssel jár együtt.

Néhány óra fekvés után viszont kétségbeesetten vettem észre, hogy nem érzékelem az altestemet. Állni, járni tudtam, azonban érintésre annyira érzéketlen voltam, mintha valaki más lábát fogdostam volna, és a legijesztőbb az volt, amikor felfedeztem, hogy nem csak az érintést nem érzem, a medencetáji izmaimat sem. 

Legijesztőbb? Legkétségbeejtőbb? Legsokkolóbb? Legmegdöbbentőbb? Legfélelmetesebb? Gondolkodom, mit használhatnék, de nem igazán van szó, ami leírja, hogy milyen érzés 25 évesen azzal szembesülni, hogy elvesztetted a kapcsolatot az altesteddel, nem érzed sem az érintést, sem az izmaidat, sem semmit. Mintha deréktól térdig megszűntél volna létezni, és csak egy nagy űr lenne ott. Egy nagy űr, amire mostantól nincsen ráhatásod és befolyásod.

Az orvosok azt mondták, hogy belobbant a szklerózis, és protokoll szerint azonnal elkezdték a szteroidos infúziós terápiát. 
Én pedig rettegtem, mert tudtam, hogy ez a szúrástól van, és nem egy hirtelen jött shubtól, hiszen ismertem már a tüneteimet, meg a lefolyásukat, és soha nem 1 óra leforgása alatt durvult el így a helyzet.
Soha nem durvult el így a helyzet.

Feküdtem az infúziós csővel a karomban, és rettegtem, mert tudtam, hogy nem azzal kezelnek, ami a valódi bajom.

Rettegtem, pedig még azt sem tudtam, hogy életveszélyes állapotba fogok kerülni...