Ismered az érzést, azt a mardosó, kellemetlen érzést, ami akkor hasít beléd, amikor szembesülsz egy lehetőséggel, amit elvesztegettél? Amikor tudatosul benned, hogy ott volt, a tiéd volt, nem ragadtad meg, és nem tér vissza többé?

Álltam a konyhában valamelyik reggel idén tavasszal, és azon gondolkodtam, mit egyek reggelire. A reggeli a kedvenc étkezésem, egyszerűen imádom a reggeli ételeket (meg az előételeket). Szeretem kigondolni, mire is vágyom aznap, gondosan elkészíteni, közben hangolódni arra, hogy milyen finomat fogok enni, és végül jóízűen elfogyasztani. Valahogy megfogalmazódott bennem, hogy sós zabkását kellene csinálni. Volt már egy korábbi próbálkozásom, amikor full natúran, sóval készítettem el a zabot, és zöldségeket kevertem hozzá. Nem ütötte meg a mércét, nagyon nem, de arra jó volt, hogy az ötlet a fejembe ragadjon, és nekiálljak kísérletezni. 
Végül valami egészen váratlanul csodajó dolog sült ki belőle. Úgy kezdtem neki, mintha rizottót csinálnék, hagymát pirítottam, és alaplével öntöttem fel a zabot, ez adott egy szuper ízes alapot, amit csak meg kellett pakolni tetszés szerinti feltétekkel: grillezett zöldség, avokádó, sült bacon, tofu, tojás, sőt, tulajdonképpen bármi, csak az ízlésed és a fantáziád szab neki határt. 

Éreztem, hogy van ebben valami. Hogy ez a dolog nagyot tudna szólni, mert az édes zabkása is meghódította a világot, de a sós egyszerűen még jobb, és még változatosabb. Csináltam egy instagram profilt, ahova elkezdtem feltöltögetni a képeket a különböző zabkásákról, és minden barátomnak ezt főztem. Elmeséltem mindenkinek, akivel találkoztam, hogy mekkora felfedezést tettem, és hogy próbálja ki a sós zabkását, mert nem fogja megbánni. 
És ábrándozni kezdtem. Ábrándozni kezdtem egy zabkása bárról, ahol van egy édes meg egy sós alap, és a hűtőpultból tetszésed szerint válogathatod össze a feltéteket rá. Láttam magam előtt, hogy akár nemzetközi franchise is lehetne belőle, mert annyira egyszerű és nagyszerű, és közben egészséges és változatos és gyors, hogy tutira gigantikus sikere lenne. Meg is kértem egy ismerősömet, hogy üljünk le egyszer kiszámolni a lehetséges költségeket, mert nagy valószínűséggel befektetőt is tudtam volna szerezni.

De aztán az orvos ideiglenesen letiltott a zabról, az ismerősömet nem akartam zaklatni, mert tudom, hogy sok dolga van... és teltek tovább a napok szépen, egymás után. Mígnem ma reggel szembejött a hír, hogy megnyitott Budapest első zabkása bárja, édes és sós alappal, választható feltétekkel. Én pedig úgy éreztem, mintha a nyakamba öntöttek volna egy vödör forró vizet. Éreztem?! Mit éreztem, érzem. MOST zajlik ez a folyamat, épp nemrég történt. 

Figyelem magam, hogy mi történik, és baromi érdekes felfedezéseket teszek. 
Először is szar érzés, persze, baromi szar. Nagyon szerettem ezt az álmot dédelgetni. De valójában azt is látom, hogy bármilyen nagy örömmel vettem volna is részt a koncepció kialakításában, biztos, hogy nem lett volna kedvem minden nap ott állni a pult mögött. Ez azt jelenti talán, hogy mégsem volt az enyém ez a dolog 100%-ig. Azt is látom, hogy ha igazán akartam volna, tehettem volna érte. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy vajon azért nem cselekedtem, mert nem ez az én utam, vagy csak a szokásos félelmek és egyéb hülye gondolatok bénítottak meg? Hogy hiányzik egy csomó tudás és szakmai ismeret, és különben is, egy ismerősöm azt mondta, hogy nem igazán látja át, milyen célcsoportnak lehet ez az egész érdekes, és egyébként is csúnyán bele lehet bukni egy ilyenbe, annyi hely megy csődbe Budapesten...

Mindig vannak racionális, vagyis inkább racionálisnak tűnő magyarázatok arra, hogy miért nem csináljuk, amit szeretnénk. Mert annyi év elteltével a másik biztos nem is emlékszik már arra a dologra ami miatt mi még mindig rágjuk magunkat. Mert mit szólnak mások, ha megteszem azt, amiről már olyan régóta ábrándozom. Mert mi van, ha bevallom, amit már olyan sok éve magamban tartok, és majd negatív reakció érkezik rá? Akkor inkább jobb meg sem mondani, és szenvedni a titok súlyától, amit cipelek. És még hány és hány ilyen...

Azt is látom, hogy van egy csomó program, ami automatikusan beindulna bennem. Az önsajnálat, hogy szegény én, micsoda jó ötletem volt, és most mások lemásolták és ők fognak meggazdagodni belőle. Az önostorozás, hogy hogy lehetek ennyire hülye, hogy hagytam veszni egy ilyen üzleti lehetőséget. A mazochizmus, aminek köszönhetően eszembe jut életem összes elvesztegetett lehetősége, és csak egyre inkább haragszom magamra, hogy mennyi mindent nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. 
De az a helyzet, hogy ezek nem teszik meg nem történtté, ami történt. Sőt, nemhogy nem teszik meg nem történtté, de tönkre vágják nem csak a hangulatomat, de az önértékelésemet is. 

Úgyhogy inkább azt nézem, hogy mi a legjobb, amit a létrejött helyzetből ki tudok hozni. Felmérem, hogy hány olyan lehetséges lehetőség van még az életemben, aminek a gondolatával ugyan játszadozom, de lépéseket nem teszek a megvalósítása érdekében. Sorra veszem, hogy hogyan érezném magam, amikor eljön a pillanat, hogy már nem tehetem ezt meg. Amikor szembesülök az újabb elvesztegetett lehetőséggel. Mérlegelem, hogy mi az, amit nem bánnék, és mi az, aminél ugyanennyire leforrázva állnék, tehetetlenül. 

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy volt már az életemben olyan helyzet, ami után nyolcadik éve azt kérdezem magamtól, hogy "mi lett volna, ha..", mégsem vagyok elég körültekintő az újabb felmerülő helyzeteknél. Gondolkodás nélkül hessegetem el magamtól a dolgokat a fent részletezett, racionálisnak tűnő kifogásokkal, és nem játszom végig a döntéseim következményeit. És azt hiszem, nem vagyok vele egyedül. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok vele egyedül. 

Éppen ezért, az elvesztegetett zabkása báromat arra használom fel, hogy megkérdezzem tőled: mi az a lehetőség, amit halogatsz? Mi az, amiről titkon ábrándozol, de nem mersz beleállni? Mi az, amit már régóta elmondanál valakinek, de félsz a következményeitől? Mi az, amit nagyon bánnál életed végén, ha kihagynád? 
Mi az, ami már réges-rég szöget ütött a fejedben, újra és újra előjön, de te mindig csak elhessegeted? Mi az, amit úgy igazán szívből tennél, de mégsem teszed? Mi az, amiről tudod, hogy megtehetted volna, de úgy érzed, már nem lehetséges? Mi az, amit megtehetsz helyette? 

Tedd meg ma, tedd meg amíg van lehetőséged, mert bár közhely, de tényleg nem tudhatod, mit hoz a holnap. És mindig jobb megtenni, és megbánni, mint bánni, hogy nem tetted meg... 
Illetve, ha egész pontos akarok lenni, Allan Massie ezt úgy mondta, hogy "Az ember azt bánja inkább, amit elmulasztott megtenni, és nem azt, amit megtett".

De a kettő ugyanaz.