Ma megint úgy vagyok, hogy nyomaszt, hogy minden nap írni kell. Persze nem kényszerít rá senki, de ha már egyszer kitaláltam ezt a kihívást, jó lenne végigcsinálni. Az a baj, hogy elvárom magamtól, hogy szívből jöjjön, amit írok, de magától nem minden nap jön . Erre mondta nekem a drága barátnőm, hogy csak el kell kezdeni, és jönni fog. Tényleg jön. 

Megosztottam egy videót, ami arról szól, hogy míg gyerekként még mennyire könnyedén tudunk nyitni és barátkozni másokkal, felnőtt korunkra mintha elfelejtenénk ezt a képességünket, annak ellenére, hogy vágyunk a kapcsolódásra.

"Az ember társas lény", szokták mondani, mégis elképesztő izoláltságban éljük az életünket. Azt a kevés embert is, akit ismerünk, különböző kategóriákba soroljuk: a legszűkebb kör, a legfontosabbak: a társunk, a családunk, a legközelebbi barátaink, akikért tűzbe tennénk a kezünket. Aztán jönnek a közelebbi és távolabbi barátok, haverok, a perifériánk szélén pedig az ilyen-olyan közelebbi vagy távolabbi, kedves vagy kevésbé kedves ismerősök. Velük vagyunk valamilyen interakcióban, kapcsolódásban... a többiekkel kapcsolatban pedig úgy teszünk, mintha nem léteznének. Mintha csak a háttér részei lennének, az életünk kevésbé kellemes velejárói, de mindenképpen rajtunk kívül állók és tőlünk idegenek. 

Beszállunk a liftbe, vagy a tömegközlekedésre, és rájuk se merünk nézni, próbálunk úgy tenni, mintha nem lennének ott. Emlékszel még, amikor gyerekkorodban úgy bújócskáztál, hogy eltakartad a szemed, és azt hitted, akkor téged sem látnak? Na ez pont ilyen. Reflexszerűen kerülgetjük őket, néha valamelyikük kiemelkedik, általában valamilyen idegesítő dolog kapcsán, de egyébként egybefüggő masszává olvadnak össze a körülöttünk lévő emberek. Az idegenek. 

Pár hete történt, hogy ott felejtettem a telefonomat édesapámnál, és akkora dugó volt, hogy nem tudtam visszafordulni, így úgy döntöttem, később megyek vissza érte. Azon gondolkodtam, hogyan is tudnék kapcsolatba lépni vele, hogy ezt jelezzem. Eszembe jutott, hogy már nincsenek telefonfülkék, sem, és egyrészt lesokkolódtam, hogy nem tudok külső szereplő bevonása nélkül telefonhoz jutni, másrészt nevettem, hogy mennyire abszurd, hogy közben milliónyi telefon van egyszerre körülöttem, karnyújtásnyi távolságra, MINDENKINÉL. Bárkihez odamehetnék, és megoldással tudna szolgálni a problémámra, de ez nem tud létrejönni anélkül, hogy áthágnám a gyerekkorunkban annyiszor hallott szabályt, hogy nem_állunk_szóba_idegenekkel.

Pedig ezt aztán alaposan belénk verték. Akkoriban lehet, hogy nehezünkre esett betartani ezt a szabályt, de mostanra inkább örülünk, ha megússzuk az interakciót. 

Közben viszont mindannyiunkat nyomasztja, hogy a napjaink valósága az, hogy olyan mértékeket öltött az elkülönülésünk, hogy az emberek szemrebbenés nélkül taposnak át egymáson ha a személyes érdekeik kielégítéséről van szó. Mi meg haragszunk az emberekre, amiért ilyenek. Még eggyel több ok, hogy úgy tegyünk, mintha nem léteznének. 

Csak közben nem vesszük észre, hogy mi vagyunk azok az emberek. Mi vagyunk azok, akik nem veszünk tudomást egymásról. Mi vagyunk azok az emberek, akik úgy csinálnak, mintha a többiek nem léteznének. Mi vagyunk azok az emberek, akik zavarba jönnek attól, ha egy idegen a szemükbe néz.

Tudjátok miért olyan nehéz egymás szemébe nézni? Hogy miért sütjük le inkább a szemünket a liftben, az utcán, a tömegközlekedésen? Mert ha belenéznénk a másik szemébe, látnánk, hogy ő is csak egy ugyanolyan ember, mint mi. Egy ember, aki ugyanúgy él és lélegzik, és vágyai vannak és reményei.
Arra vágyik, hogy szeressék, és elfogadják. Hogy tudomásul vegyék a létezését. Hogy türelemmel, megértéssel, elfogadással, nyitottsággal forduljanak felé.

Mi vagyunk azok az emberek, akik meg tudjuk egymásnak adni, amire vágyunk. Mi vagyunk azok, akik megoldást tudnak nyújtani egymás összes problémájára. Mi vagyunk azok az emberek, akik ha egymás felé fordulunk, rájöhetünk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy sokmilliárdnyian vagyunk, akik mindannyian együtt tehetünk egymásért. Nem másért, egymásért. 
Mert azáltal, hogy a te életed örömtelibbé válik, az én világom is jobb lesz. És nem csak az enyém, hanem mindenkié, akivel kapcsolódsz. Azáltal pedig nem csak azoké, akikkel te kapcsolódsz, hanem azoké is, akikkel ők kapcsolódnak. 
Mindannyiunké.

De ehhez előbb fel kell emelnünk a tekintetünk, ránézni a másikra, és merni meglátni benne az embert. Az embert, aki pont arra vágyik, mint mi.

Hogy mindenki a barátunk legyen, ne pedig az ellenségünk.