Ma megint úgy vagyok, hogy nyomaszt, hogy minden nap írni kell. Persze nem kényszerít rá senki, de ha már egyszer kitaláltam ezt a kihívást, jó lenne végigcsinálni. Az a baj, hogy elvárom magamtól, hogy szívből jöjjön, amit írok, de magától nem minden nap jön . Erre mondta nekem a drága barátnőm, hogy csak el kell kezdeni, és jönni fog. Tényleg jön. 

Megosztottam egy videót, ami arról szól, hogy míg gyerekként még mennyire könnyedén tudunk nyitni és barátkozni másokkal, felnőtt korunkra mintha elfelejtenénk ezt a képességünket, annak ellenére, hogy vágyunk a kapcsolódásra.

"Az ember társas lény", szokták mondani, mégis elképesztő izoláltságban éljük az életünket. Azt a kevés embert is, akit ismerünk, különböző kategóriákba soroljuk: a legszűkebb kör, a legfontosabbak: a társunk, a családunk, a legközelebbi barátaink, akikért tűzbe tennénk a kezünket. Aztán jönnek a közelebbi és távolabbi barátok, haverok, a perifériánk szélén pedig az ilyen-olyan közelebbi vagy távolabbi, kedves vagy kevésbé kedves ismerősök. Velük vagyunk valamilyen interakcióban, kapcsolódásban... a többiekkel kapcsolatban pedig úgy teszünk, mintha nem léteznének. Mintha csak a háttér részei lennének, az életünk kevésbé kellemes velejárói, de mindenképpen rajtunk kívül állók és tőlünk idegenek. 

Beszállunk a liftbe, vagy a tömegközlekedésre, és rájuk se merünk nézni, próbálunk úgy tenni, mintha nem lennének ott. Emlékszel még, amikor gyerekkorodban úgy bújócskáztál, hogy eltakartad a szemed, és azt hitted, akkor téged sem látnak? Na ez pont ilyen. Reflexszerűen kerülgetjük őket, néha valamelyikük kiemelkedik, általában valamilyen idegesítő dolog kapcsán, de egyébként egybefüggő masszává olvadnak össze a körülöttünk lévő emberek. Az idegenek. 

Pár hete történt, hogy ott felejtettem a telefonomat édesapámnál, és akkora dugó volt, hogy nem tudtam visszafordulni, így úgy döntöttem, később megyek vissza érte. Azon gondolkodtam, hogyan is tudnék kapcsolatba lépni vele, hogy ezt jelezzem. Eszembe jutott, hogy már nincsenek telefonfülkék, sem, és egyrészt lesokkolódtam, hogy nem tudok külső szereplő bevonása nélkül telefonhoz jutni, másrészt nevettem, hogy mennyire abszurd, hogy közben milliónyi telefon van egyszerre körülöttem, karnyújtásnyi távolságra, MINDENKINÉL. Bárkihez odamehetnék, és megoldással tudna szolgálni a problémámra, de ez nem tud létrejönni anélkül, hogy áthágnám a gyerekkorunkban annyiszor hallott szabályt, hogy nem_állunk_szóba_idegenekkel.

Pedig ezt aztán alaposan belénk verték. Akkoriban lehet, hogy nehezünkre esett betartani ezt a szabályt, de mostanra inkább örülünk, ha megússzuk az interakciót. 

Közben viszont mindannyiunkat nyomasztja, hogy a napjaink valósága az, hogy olyan mértékeket öltött az elkülönülésünk, hogy az emberek szemrebbenés nélkül taposnak át egymáson ha a személyes érdekeik kielégítéséről van szó. Mi meg haragszunk az emberekre, amiért ilyenek. Még eggyel több ok, hogy úgy tegyünk, mintha nem léteznének. 

Csak közben nem vesszük észre, hogy mi vagyunk azok az emberek. Mi vagyunk azok, akik nem veszünk tudomást egymásról. Mi vagyunk azok az emberek, akik úgy csinálnak, mintha a többiek nem léteznének. Mi vagyunk azok az emberek, akik zavarba jönnek attól, ha egy idegen a szemükbe néz.

Tudjátok miért olyan nehéz egymás szemébe nézni? Hogy miért sütjük le inkább a szemünket a liftben, az utcán, a tömegközlekedésen? Mert ha belenéznénk a másik szemébe, látnánk, hogy ő is csak egy ugyanolyan ember, mint mi. Egy ember, aki ugyanúgy él és lélegzik, és vágyai vannak és reményei.
Arra vágyik, hogy szeressék, és elfogadják. Hogy tudomásul vegyék a létezését. Hogy türelemmel, megértéssel, elfogadással, nyitottsággal forduljanak felé.

Mi vagyunk azok az emberek, akik meg tudjuk egymásnak adni, amire vágyunk. Mi vagyunk azok, akik megoldást tudnak nyújtani egymás összes problémájára. Mi vagyunk azok az emberek, akik ha egymás felé fordulunk, rájöhetünk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy sokmilliárdnyian vagyunk, akik mindannyian együtt tehetünk egymásért. Nem másért, egymásért. 
Mert azáltal, hogy a te életed örömtelibbé válik, az én világom is jobb lesz. És nem csak az enyém, hanem mindenkié, akivel kapcsolódsz. Azáltal pedig nem csak azoké, akikkel te kapcsolódsz, hanem azoké is, akikkel ők kapcsolódnak. 
Mindannyiunké.

De ehhez előbb fel kell emelnünk a tekintetünk, ránézni a másikra, és merni meglátni benne az embert. Az embert, aki pont arra vágyik, mint mi.

Hogy mindenki a barátunk legyen, ne pedig az ellenségünk.

A Schrödinger macskája néven elhíresült gondolatkísérlet lényege, hogy egy macska be van zárva egy dobozba egy méreggel teli üvegcsével, amiből senki nem tudja, hogy mikor szabadul fel a gyilkos méreg. Amikor egy órával később feltesszük a kérdést, hogy él-e a macska, a macska szuperpozícióban van: egyszerre él és halott, ameddig ki nem kényszerítjük valamelyik állapotot azzal, hogy kinyitjuk a dobozt, mert onnantól muszáj valamelyiknek lennie. 

Ennek így igazából nincs túl sok értelme, Schrödinger is viccnek szánta a kísérletet.
Mindamellett hogy baromira zavaros dolognak tűnik a kvantumfizika, érdemes és érdekes tudni róla azt, hogy az a lényege, hogy elemi részecskéket (az atommagnál kisebb részecskéket) vizsgálnak, és kiderült, hogy az elemi részecskék szintjén teljesen máshogy működik a világ, mint makroszinten, ahol a klasszikus fizika szabályai érvényesek. És mivel a világon minden atomokból épül fel, az atomok pedig elemi részecskékből, amik olyan módon viselkednek, ami a klasszikus fizika szerint lehetetlen, a kvantumfizika behozta az életünkbe a valószínűséget, hogy egy kérdésre több válasz is létezik. 

Tudod mit jelent ez? Hogy a világ egyáltalán nem úgy működik, ahogy eddig elképzeltük. Elemi szinten legalábbis bizonyítottan teljesen máshogy. Eddig elképzelhetetlen módon. 

Mire diagnosztizáltak szklerózis multiplexszel, már 3 éve éltem együtt a tünetekkel, szinte gond nélkül. Nem foglalkoztam velük, mondhatni nem tettem a valóságom részévé őket. Nem tekintettem magamra súlyos betegként, csak egy átlagos emberként akinek néha fura tüneteket produkál a teste a stressztől. 
Aztán közölték a diagnózist: egy olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegséged van, amiről az orvostudománynak fogalma sincs, hogy mitől és hogyan alakul ki, és nemhogy meggyógyítani nem tudunk, de még csak megtippelni sem tudjuk a lehetséges lefolyását. Lehet, hogy életed végéig tudsz úgy élni, mint egy egészséges ember, de lehet hogy néhány éven belül megvakulsz, lebénulsz, stb. 

Durva amúgy ez nagyon. Sokszor azért nem ismerik fel ezt a betegséget, mert a lehető legkülönfélébb tüneteket produkálja: zsibbadás, látászavar, érzéskiesés, szédülés, koordinációs zavarok, izomgyengeség, beszédzavarok, nyelési nehézségek. Ebből jelentkezhet egy, vagy egyszerre több is, és idővel is jöhetnek újabb tünetek. Jobb esetben van egy kis járási nehezítettséged vagy homályos látásod, rosszabb esetben tolószékbe kerülsz, megvakulsz, vagy akár tehetetlenné válsz. Szép kis kilátások, mi?

Szóval amikor ennek az egésznek a súlya rám szakadt, akkor kicsit azért megreccsentem. Mivel értettem, hogy többek között azért is van ekkora baj, mert egyáltalán nem figyeltem magamra és a testem igényeire, hirtelen nem tudtam mást, csak befele figyelni. Figyelni miket érzek, jobb-e vagy rosszabb. És onnantól, hogy megvolt a diagnózis, rosszabb lett. Mivel nagyon figyelni kellett arra, hogy ne hajtsam magam túl, folyamatosan azt figyeltem, nem vagyok-e fáradt. Hogy hogyan reagál a szervezetem különböző hatásokra. Hogy nem érzek-e valami rosszat. Valamit ami nem stimmel. Most, ahogy írok róla, látom át igazán, hogy a fókusz 100%-ig arra került át, hogy rendellenességeket keressek. És guess what?! Találtam. Sokat. Az elmúlt 4 évben sokkal szarabbul lettem, mint az előtte lévő 3 évben voltam. 

Úgyhogy eléggé paráztam attól, hogy mi lesz az MR leletben. Tegnap délután már volt egy kiborulásom, amikor lejátszottam magamban azt a szcenáriót, hogy látványosan sokkal rosszabb a helyzet, mint a 4 évvel ezelőtti MR-en. Már pedig nagy volt az esélye, hiszen 2 shubom (az idegek gyulladásából fakadó gyors állapotromlás, tünetegyüttes) is volt ez idő alatt, ami azért alaposan meg tudja zabálni a magukat egyébként is szépen lassan felzabáló idegeket. És ha így van, ha sokkal rosszabb a helyzet most, akkor már hivatalosan is basz-ha-tom a nyugati orvoslás jelenlegi állása szerint. Kaphatnék persze injekciókat minden nap, amivel elméletileg lehetséges, hogy lassítható a folyamat, de vissza nem fordítható. 

Álltam a sorban a leletért ma 11:11-kor, és azon gondolkodtam, hogy épp olyan ez a lelet, mint Schrödinger macskája. Ugyan már ki van nyomtatva a papír, rajta van az eredmény, de ameddig nem kapom a kezembe, addig lehet egyszerre jó is, meg rossz is. Amíg a kezembe nem kerül, ilyen is lehet, meg olyan is, attól viszont, hogy a kezembe kerül, ilyenné vagy olyanná válik. 

Nekem van egy nagyon határozott meggyőződésem ezzel az egész betegség-dologgal kapcsolatban, de erről majd egy másik posztban fogok írni. A lényeg csak annyi, hogy alaposan fel voltam készülve lelkileg mindkét eshetőségre. Gyorsan végigfutottam, és bár valamennyire kiképeztem már magam orvosi szaknyelvből, nem igazán tudtam belőle kiolvasni semmit. Az egyetlen, ami feltűnt, hogy a gócokat ebben a leletben nem -tól-ig számokkal határozták meg, hanem úgy, hogy számos, meg azt, hogy a korábbi lelettel való összehasonlítás valami képalkotási dolog miatt nem lehetséges.

Elmentem vele az orvosomhoz, de azt mondta, mindenképpen látnia kell a CD-t, a lelet alapján ő sem tud mondani semmit.

A laptopja viszont sajnos lemerült, és nem volt nála töltő.

Úgyhogy még néhány napig várni kell arra, hogy kiderüljön, Schrödinger macskája él-e, vagy meghalt...

Ismered az érzést, azt a mardosó, kellemetlen érzést, ami akkor hasít beléd, amikor szembesülsz egy lehetőséggel, amit elvesztegettél? Amikor tudatosul benned, hogy ott volt, a tiéd volt, nem ragadtad meg, és nem tér vissza többé?

Álltam a konyhában valamelyik reggel idén tavasszal, és azon gondolkodtam, mit egyek reggelire. A reggeli a kedvenc étkezésem, egyszerűen imádom a reggeli ételeket (meg az előételeket). Szeretem kigondolni, mire is vágyom aznap, gondosan elkészíteni, közben hangolódni arra, hogy milyen finomat fogok enni, és végül jóízűen elfogyasztani. Valahogy megfogalmazódott bennem, hogy sós zabkását kellene csinálni. Volt már egy korábbi próbálkozásom, amikor full natúran, sóval készítettem el a zabot, és zöldségeket kevertem hozzá. Nem ütötte meg a mércét, nagyon nem, de arra jó volt, hogy az ötlet a fejembe ragadjon, és nekiálljak kísérletezni. 
Végül valami egészen váratlanul csodajó dolog sült ki belőle. Úgy kezdtem neki, mintha rizottót csinálnék, hagymát pirítottam, és alaplével öntöttem fel a zabot, ez adott egy szuper ízes alapot, amit csak meg kellett pakolni tetszés szerinti feltétekkel: grillezett zöldség, avokádó, sült bacon, tofu, tojás, sőt, tulajdonképpen bármi, csak az ízlésed és a fantáziád szab neki határt. 

Éreztem, hogy van ebben valami. Hogy ez a dolog nagyot tudna szólni, mert az édes zabkása is meghódította a világot, de a sós egyszerűen még jobb, és még változatosabb. Csináltam egy instagram profilt, ahova elkezdtem feltöltögetni a képeket a különböző zabkásákról, és minden barátomnak ezt főztem. Elmeséltem mindenkinek, akivel találkoztam, hogy mekkora felfedezést tettem, és hogy próbálja ki a sós zabkását, mert nem fogja megbánni. 
És ábrándozni kezdtem. Ábrándozni kezdtem egy zabkása bárról, ahol van egy édes meg egy sós alap, és a hűtőpultból tetszésed szerint válogathatod össze a feltéteket rá. Láttam magam előtt, hogy akár nemzetközi franchise is lehetne belőle, mert annyira egyszerű és nagyszerű, és közben egészséges és változatos és gyors, hogy tutira gigantikus sikere lenne. Meg is kértem egy ismerősömet, hogy üljünk le egyszer kiszámolni a lehetséges költségeket, mert nagy valószínűséggel befektetőt is tudtam volna szerezni.

De aztán az orvos ideiglenesen letiltott a zabról, az ismerősömet nem akartam zaklatni, mert tudom, hogy sok dolga van... és teltek tovább a napok szépen, egymás után. Mígnem ma reggel szembejött a hír, hogy megnyitott Budapest első zabkása bárja, édes és sós alappal, választható feltétekkel. Én pedig úgy éreztem, mintha a nyakamba öntöttek volna egy vödör forró vizet. Éreztem?! Mit éreztem, érzem. MOST zajlik ez a folyamat, épp nemrég történt. 

Figyelem magam, hogy mi történik, és baromi érdekes felfedezéseket teszek. 
Először is szar érzés, persze, baromi szar. Nagyon szerettem ezt az álmot dédelgetni. De valójában azt is látom, hogy bármilyen nagy örömmel vettem volna is részt a koncepció kialakításában, biztos, hogy nem lett volna kedvem minden nap ott állni a pult mögött. Ez azt jelenti talán, hogy mégsem volt az enyém ez a dolog 100%-ig. Azt is látom, hogy ha igazán akartam volna, tehettem volna érte. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy vajon azért nem cselekedtem, mert nem ez az én utam, vagy csak a szokásos félelmek és egyéb hülye gondolatok bénítottak meg? Hogy hiányzik egy csomó tudás és szakmai ismeret, és különben is, egy ismerősöm azt mondta, hogy nem igazán látja át, milyen célcsoportnak lehet ez az egész érdekes, és egyébként is csúnyán bele lehet bukni egy ilyenbe, annyi hely megy csődbe Budapesten...

Mindig vannak racionális, vagyis inkább racionálisnak tűnő magyarázatok arra, hogy miért nem csináljuk, amit szeretnénk. Mert annyi év elteltével a másik biztos nem is emlékszik már arra a dologra ami miatt mi még mindig rágjuk magunkat. Mert mit szólnak mások, ha megteszem azt, amiről már olyan régóta ábrándozom. Mert mi van, ha bevallom, amit már olyan sok éve magamban tartok, és majd negatív reakció érkezik rá? Akkor inkább jobb meg sem mondani, és szenvedni a titok súlyától, amit cipelek. És még hány és hány ilyen...

Azt is látom, hogy van egy csomó program, ami automatikusan beindulna bennem. Az önsajnálat, hogy szegény én, micsoda jó ötletem volt, és most mások lemásolták és ők fognak meggazdagodni belőle. Az önostorozás, hogy hogy lehetek ennyire hülye, hogy hagytam veszni egy ilyen üzleti lehetőséget. A mazochizmus, aminek köszönhetően eszembe jut életem összes elvesztegetett lehetősége, és csak egyre inkább haragszom magamra, hogy mennyi mindent nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. 
De az a helyzet, hogy ezek nem teszik meg nem történtté, ami történt. Sőt, nemhogy nem teszik meg nem történtté, de tönkre vágják nem csak a hangulatomat, de az önértékelésemet is. 

Úgyhogy inkább azt nézem, hogy mi a legjobb, amit a létrejött helyzetből ki tudok hozni. Felmérem, hogy hány olyan lehetséges lehetőség van még az életemben, aminek a gondolatával ugyan játszadozom, de lépéseket nem teszek a megvalósítása érdekében. Sorra veszem, hogy hogyan érezném magam, amikor eljön a pillanat, hogy már nem tehetem ezt meg. Amikor szembesülök az újabb elvesztegetett lehetőséggel. Mérlegelem, hogy mi az, amit nem bánnék, és mi az, aminél ugyanennyire leforrázva állnék, tehetetlenül. 

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy volt már az életemben olyan helyzet, ami után nyolcadik éve azt kérdezem magamtól, hogy "mi lett volna, ha..", mégsem vagyok elég körültekintő az újabb felmerülő helyzeteknél. Gondolkodás nélkül hessegetem el magamtól a dolgokat a fent részletezett, racionálisnak tűnő kifogásokkal, és nem játszom végig a döntéseim következményeit. És azt hiszem, nem vagyok vele egyedül. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok vele egyedül. 

Éppen ezért, az elvesztegetett zabkása báromat arra használom fel, hogy megkérdezzem tőled: mi az a lehetőség, amit halogatsz? Mi az, amiről titkon ábrándozol, de nem mersz beleállni? Mi az, amit már régóta elmondanál valakinek, de félsz a következményeitől? Mi az, amit nagyon bánnál életed végén, ha kihagynád? 
Mi az, ami már réges-rég szöget ütött a fejedben, újra és újra előjön, de te mindig csak elhessegeted? Mi az, amit úgy igazán szívből tennél, de mégsem teszed? Mi az, amiről tudod, hogy megtehetted volna, de úgy érzed, már nem lehetséges? Mi az, amit megtehetsz helyette? 

Tedd meg ma, tedd meg amíg van lehetőséged, mert bár közhely, de tényleg nem tudhatod, mit hoz a holnap. És mindig jobb megtenni, és megbánni, mint bánni, hogy nem tetted meg... 
Illetve, ha egész pontos akarok lenni, Allan Massie ezt úgy mondta, hogy "Az ember azt bánja inkább, amit elmulasztott megtenni, és nem azt, amit megtett".

De a kettő ugyanaz. 

Miután kijöttem a kórházból, nem sok fogalmam volt arról, hogy merre is kezdhetném keresni a válaszokat a rengeteg kérdésre önmagammal és a létezéssel kapcsolatban, úgyhogy elmentem egy csomó emberhez. 

Voltam természetgyógyásznál, auratisztításon, kineziológusnál, coachnál, hipnózison, spirituális tanácsadónál, és egy csomó embernél, akik ilyen-olyan test vagy lélekgyógyásznak aposztrofálták magukat. Nyitott voltam mindenre, hiszen egyre inkább igazolást nyert az, hogy rengeteg dolog van az életben, amit nem látunk (a szemeinkkel), nem látunk át, vagy amire még nem látunk rá. A legtöbb helyen sikerült valamilyen enyhülést találnom. Vagy a fizikai közérzetem javult, vagy lelkileg könnyebbültem meg, vagy olyan új dolgokat sikerült átlátnom és megértenem magammal kapcsolatban, amik által egy kicsit teljesebb lett a kép.

Elolvastam rengeteg könyvet, megnéztem sok előadást. Ne úgy képzeljétek el, hogy faltam mindent, bármekkora hülyeség volt is. Egyszerűen éreztem belülről mindig, hogy az éppen elém kerülő információ rezonál-e velem: elképzelhetőnek tartom-e, hitelesnek tűnik-e, hasznos, építő-e?
Nagyon sokféle forrásból, sokféle aspektusból érkeztek információk, amik a megközelítés irányának különbözősége ellenére nagyon is nagyon sok ponton egyeztek egymással. Kezdett derengeni a kép. 

De mindamellett, hogy egyre több dolgot értettem meg a személyiségemmel, és az arra hatást gyakorló tényezőkkel kapcsolatban, annál inkább nőtt a zavar bennem. Mindig találtam időszakos enyhülést valakinél, de hosszú távon csak azt éreztem, hogy baromira nem működnek jobban az életemben a dolgok. Voltak pillanatok, amikor visszasírtam a "régi" életemet, a mindennapos őrült hajtást, amikor egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mi zajlott bennem.

Az első igazi áttörést Neale Donald Walsh Beszélgetések Istennel című könyve jelentette számomra. 
Ebben a könyvben benne van minden kérdés, amit ember valaha feltett Istennel és a létezéssel kapcsolatban. Minden, amit te is kérdeznél, ha egyszer lenne lehetőséged szóba elegyedni azzal az intelligens energiával amit Istenként szokás aposztrofálni. Számomra ebből a könyvből az jött le, hogy azért nem értjük az összefüggéseket, mert az az istenkép, amit évezredek óta éltetünk és adunk tovább, nagyon kezdetleges, beszűkült, korlátozott, sokszor ellentmondásos és összefüggéstelen. A könyv a kérdésekre érkező válaszokon keresztül szemléltet egy olyan lehetséges perspektívát, amiben minden összefüggésben van mindennel, és ezáltal olyan válaszokat tud adni évezredes kérdésekre, amik nem csak logikusak, érthetőek, kielégítők, megnyugtatóak és örömteliek, de egy sokkal nagyobb kép részeit képezik. 

Miután elolvastam a könyvet, nem volt már több kérdésem. Értettem mindent. Ezt úgy értem, hogy tényleg MINDENT. Hogy miért élünk, mi az értelme és célja a létezésünknek, miért olyan a világ, amilyen, hogyan vált olyanná, amilyen most, mi történik velünk a halál után, és társai. 
Értettem... de nem éltem. Mert attól még, hogy hirtelen megvilágosodott előttem a nagy isteni terv, még ugyanúgy nem tudtam, mitől fog jobban működni a vállalkozásom, hogy hogyan gyógyulhatok meg egy, az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegségből. Hogy hogyan szabadulhatnék meg a félelmeimtől, amik megakadályoznak abban, hogy legyen egy jól működő párkapcsolatom. Hogy hogyan kezeljem a körülöttem lévő embereket... Hogy hogyan élhetnék békében magammal.

Sokszor azt gondoljuk, hogy ha egy pillanatra megérthetnénk az Univerzum működését, ha egy pillanatra értelmet nyerne ez az egész létezés, akkor valami megváltozna. 
De attól még, hogy értjük az elméletet, nem tudjuk automatikusan a gyakorlatot. Sokakat talán pont azért nem foglalkoztatnak az élet nagy kérdései, mert ösztönösen érzik: a megoldás soha nem abban van, hogy elmélkedünk, hanem abban, amit megvalósítunk belőle. 

Isten is ezért olyan távoli. Mert mindazok, akik beszélnek, sőt, prédikálnak róla, azok csak beszélnek, de nem képviselik hitelesen mindazt, amit mondanak. 

A kérdés viszont az, hogy ha lenne olyan gyakorlati tudás, amit valóban hatékonyan tudsz alkalmazni a mindennapjaid során, ami nem csak a közérzetedre, és az önképedre van pozitív hatással, hanem az életed minden területén alkalmazható szemléletmóddal vértez fel, arra te például kíváncsi lennél-e? 

folyt. köv. 

Nem megy most az írás. Jelentőségteljes folyamatok zajlanak bennem, sokéves önhazugságokra ébredek rá, és fedezem fel a mintákat, amik mentén tudattalanul alakítottam az életem történéseit.
Leültem tegnap is írni, de csak nem állt össze kerek egésszé a történet. Bíztam benne, hogy ha alszom rá egyet, jobb lesz, de még mindig kavarognak bennem a dolgok. 

Szívesen megpróbálnám elmagyarázni, de egyelőre a legközelebbi embereknek is nehezemre esik megfogalmazni. Ilyen ez. Miközben zajlik a folyamat, sokszor nem értjük, mi kavarog bennünk, de utólag visszanézve világosabb a napnál is. 

Írnék szívesen másról is. A legszívesebben azt mesélném el, mit tett hozzá az életemhez Csattos Ilona, hogyan formálta át a szemléletemet teljesen, és hogyan ébresztett rá arra, hogy a legtöbb dolog, ami miatt nap nap után rosszul érezzük magunkat, csak egy ismétlődő minta, és hogy hogyan láthatjuk helyette a nagyobb, teljesebb képet minden pillanatban. Fogok írni erről, mert ez az egyik legfontosabb tudás, információ, amit átadhatok nektek, és ezt a legmélyebb meggyőződéssel állítom. Hamarosan érkezik is majd az erről szóló írás, hiszen nem maradhatok le túlságosan a saját kihívásomban. 

De most egyszerűen szükségem van rá, hogy csak magammal legyek.

Azt hiszem, azért tartanak sokan az egyedülléttől, mert olyankor nem tudják kikerülni a saját gondolataikat. Ha állandóan leköti a figyelmedet valami, vagy valaki, akkor abban az áldottnak tűnő állapotban vagy, hogy nem kell szembenézned a benned kavargó bizonytalansággal, félelmekkel, kérdésekkel. Ha mindig csinálsz valamit és/vagy vagy valakivel, akkor a pillanatban mindig valami más köti le a figyelmed, és mindaz, ami belül zajlik, olyan, mintha nem lenne, észre sem veszed, hogy ott van. Én ezért döglöttem bele a munkába majdnem egyébként. 
Azért másztam fel a keresztre önként és dalolva, és vállaltam túl magam többszörösen, mert így nem kellett a saját dolgaimmal foglalkoznom. Egyrészt kiváló önigazolást kaptam, mert nemhogy fontos és értékes voltam, de ráadásul nélkülözhetetlen, másrészt minden időmet és figyelmemet lekötötték a napi teendők, elintézni- és megoldanivalók.

Szóval élveztem, hogy nem kellett magammal foglalkoznom. Illetve ez így ilyen formában nem igaz, mert szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, de akkoriban még tudtam úgy tenni, mintha nem lenne a felszín alatt egy csomó fájdalmas feldolgozni való, amibe szépen lassan rokkantam bele.

Sokféleképpen tud ez megnyilvánulni. Egyeseknél egyfajta tevékenységben (munka, hobbi), másoknál olyan pörgő és aktív szociális életben, ahol minden óra pontosan le van osztva előre, és kitöltve különböző emberekkel és programokkal. Valakinél társfüggőségben, mert egy társ a legjobb ellenszere annak, hogy egyedül kelljen lennünk, és önmagunkkal foglalkoznunk. Valaki iszik/drogozik, hogy teljesen lezsibbassza az agyát, valaki pedig függőként rohan egyik edzésről a másikra. 

Önmagában egyikkel sincs baj, ha megadjuk magunknak mellette az időt a csendesedésre, az önmagunkra hangolódásra, a befele figyelésre. Ahogy az indiánok mondják, időt arra, hogy a lelkünk utolérjen minket. 

Eleinte furcsa, ijesztő, és zavarba ejtő. Nem vagyunk hozzászokva, hogy figyeljük, mi zajlik belül, és néha egészen elképesztően megdöbbentő dolgok kúsznak fel a felszínre. De minden egyes felismerés által egyre jobban rálátunk a saját működésünkre, egyre könnyebben szállunk ki a mókuskerékből, és választunk automatikus, berögzült viselkedésminták helyett tudatosakat. 

De ez mindenképpen egy folyamat, amit menet közben nem értünk, de utólag szerencsére elég jól átláthatunk. 

Fontos, hogy megadjuk a türelmet magunknak, és mindazt az időt, ami az átalakuláshoz szükséges. Elvégre pillangó se egy nap alatt lesz a hernyóból a bábban. 

Figyelem ezeket az önmagukkal és az életükkel tökéletesen rendben levőnek tűnő embereket, és elszégyellem magam. Elszégyellem magam, mert ugyan 4 éve invesztálok rengeteg időt, energiát, pénzt, türelmet és kitartást önmagamba, mégis sokszor megrekedve érzem magam. Elszégyellem magam, mert még csak a tizennegyedik posztot írom, mikor már a tizenhetediket kellene, és ezek szerint még egy önmagammal szemben felállított követelményrendszernek sem tudok megfelelni. Elszégyellem magam, mert mégis mit írogatok én itt nektek arról, hogy hogyan élhettek egy minőségibb életet, amikor még én se vagyok rá képes?

Nem osztom be az időmet pontosan és precízen, pedig tudom, hogy sokkal produktívabb lennék, ha nem csak úgy sodródnék, hanem tudatosan betervezném a munkafázisokat. Nem kelek reggel másfél órával előbb, hogy olyan új szokásokat építsek bele a reggeli rutinomba, amik által tudom, hogy egy jobban funkcionáló életem lesz. Van, akinek ez könnyebben megy, mert eleve korán kelő típus, meg eleve jobban érzi magát keretrendszerekben. Én viszont szeretek sokáig fent lenni. Imádom azt az időszakot, amikor a város már elcsendesedett, mindenki pihen, és még a madarak sem ébredtek fel. Szépek persze a hajnalok is, nagyon szépek, de a napfelkelte is sokkal szebbnek tűnt mindig a buliból hazafele menve, mint direkt külön emiatt felébredve, álmosan és fázva. 

Megtanultam már azt is, hogy minden, amit mások gondolnak rólunk, az kizárólag róluk szól, és hogy minél inkább szeretnénk azt a benyomást pozitívvá formálni, annál távolabb kerülünk a remélt végeredménytől. Hogy minél inkább meg akarunk felelni, annál kevésbé fogunk tudni. Mégis, itt bizonytalankodom minden egyes írásnál, hogy érthető lesz-e, átmegy-e, tetszeni fog-e, hasznos lesz-e számodra.

Tudok már egy csomó mindent, hogy hogyan kellene. Az elmúlt 4 évemet tényleg arra fordítottam, hogy megértsem az univerzum működését kvantumfizikai szintig. Hogy megértsem, mi célból van ez az egész élet nevű játék, hogy miért olyan amilyen, és hogy hogyan tudok eligazodni benne. Az elméletet már értem, és csodaszép. Szebb, mint amilyennek valaha gondolni merted. Ezt a szépséget szeretném megosztani veled is, azért kezdtem el ezt az egészet. Mert a világ nem azért olyan, amilyen most, mert egy nagy rakás reménytelen értelmetlen és céltalan szar az egész, aminek a végén úgyis kipusztulunk, és meg is érdemeljük.

Hanem mert az egész játék arról szól, hogy rájöjjünk, olyanná alakítjuk, amilyenné szeretnénk. Hogy ráébredjünk, hogy a körülményeink nem mostohák, hanem azért tűnnek mostohának, mert ha nem tűnnének annak, nem nyomnának eléggé ahhoz, hogy felébredjünk. Mert egyszerűen ahhoz, hogy felébredj, szükséged van egy ébresztőórára. Az én ébresztőórám a szklerózis multiplex volt, és az azt övező összeomlás. 

És ha már úgy alakult, hogy felébredtem, szeretnélek ébresztgetni téged is. Gyengéden, szeretettel, finoman. Hátha felébredsz még az előtt, hogy a te kegyetlen hangon rikácsoló ébresztőórád megszólalna. 
Persze ha nem akarsz, nem muszáj. Lenyomhatod az órát, és visszaaludhatsz. Szundi módban van, visszakapcsol, megint csörögni fog, csak még hangosabban. Egy idő után lehet, hogy már elviselhetetlen lesz, de ha kitartó vagy, aludhatsz tovább. Végigaludhatod az életed.

Egyébként megint nem ezt akartam írni, ez csak úgy kijött. Azzal szerettem volna folytatni, hogy elszégyellem magam mindazok miatt, ahol még nem tartok. Amiről tudom, hogy már tudom, de még nem alkalmazom. 

Aztán rájövök arra, hogy tulajdonképpen mekkora utat jártam be. Hogy 180 fokot fordult az életem, és egy teljesen más ember vagyok. Felszabadult, pozitív, reményekkel teli, nyitott, és őszinte. Elég nyitott, és elég őszinte ahhoz, hogy itt álljak pőrén előttetek, és a félelmeimről, a fájdalmaimról, a kétségeimről, aggályaimról, és a képzelt akadályaimról meséljek. 

Hogy megmutassam, hogy a felébredés ugyan lehet csak egy pillanat műve csupán, de az éber élet a kitartó, alázatos gyakorlás útja. Évezredek óta éljük az életünket egy bizonyos fajta gondolkodásmóddal, ugyanazokat a mintákat örökítjük tovább, amiket a szüleinktől tanultunk, amit ők az ő szüleiktől tanultak, azok pedig a saját szüleiktől, és amiket soha nem kérdőjelezett meg senki. Amibe csak beleszülettünk, és vittük tovább a tanult viselkedés- és gondolkodásmintát, anélkül, hogy valaha belegondoltunk volna, hogy tanult programok által vezérelt automatikus működési mechanizmusok vagyunk csupán, mindaddig, amíg rá nem döbbenünk, hogy valójában nem azok vagyunk. 

Hogy rávilágítsak, hogy minden éremnek két oldala van, és attól függően alakul tovább az életed, a közérzeted, a hangulatod, hogy a figyelmedet melyik oldalára összpontosítod az éremnek. Hogy megmutassam magamnak is, hogy az én választásom az, hogy elszégyellem magam, hogy hol nem tartok azokhoz képest, akik csak a jéghegy csúcsát láttatják, vagy büszke vagyok arra, hogy én viszont merem megmutatni azt is, hogy mi van a felszín alatt. 

Mert bevallom, számomra nem elég hitelesek azok az emberek, akik csak jól hangzó motivációs szövegeket nyomatnak, és hangosan kiabálják, hogy ezaz, gyerünk, te is képes vagy rá. Hogy ha én megcsináltam, te is meg tudod, csak találd ki magadtól, hogy hogyan kell. De mivel úgysem jössz rá, gyere vissza hozzám, és én jó pénzért megmutatom neked a boldog élet ÖT alappillérét. A sikerhez vezető HÉT ösvényt. Az ütős marketing KILENC alapelvét. (Miért mindig páratlan számokat használnak?)

A lényeg, hogy én nem ez vagyok, soha nem is szeretnék ezzé válni, és kérlek, rúgjatok seggbe, ha a legkisebb jeleit is észreveszitek rajtam.

Én az vagyok, aki még a bejegyzése témájához sem tudja tartani magát, mert sokkal fontosabbnak tartja a menet közben felbuggyanó, értékesnek tűnő gondolatokat. Az vagyok, aki szinte majdnem minden nap komplett agóniát csinál abból, hogy hogyan írhatna jól, hogy aztán a végén gondolkodás nélkül pötyögje le mindazt, ami szívből jön belőle.

Az vagyok, aki szeretne mindenkit csak egy pillanatra megállítani, és egy kicsi gondolkodásra késztetni azt illetően, hogy lenne-e esetleg mit tennünk azért, hogy a világ, amiben élünk, egy sokkal kellemesebb, és szeretettelibb hely legyen.

Az vagyok, aki lassan kénytelen lesz ezt a bejegyzést is ketté szedni, mert egyszerre szeretne mindent elmondani.

És az vagyok, aki többek között ezen az íráson keresztül jött rá arra, hogy nem kell mindig annyira sietni, hogy már ott tartsunk, ahol szeretnénk, mert az odavezető út az élet igazi értelme. Sokszor rögös, sokszor göröngyös, néha kétségbeejtő, és amikor újra és újra elesünk, úgy tűnhet, semmit nem haladtunk. Visszanézve fogjuk csak igazán látni, mekkora utat jártunk be.

És hogy miért gyere velem? 

Mert nincs semmi más, amit tehetnél.
Lenyomhatod az ébresztőórád, visszacsukhatod a szemed, de megint csörögni fog.
De ha felkelsz és elindulsz, oda érkezhetünk meg, amiről még csak álmodni se mertünk soha.

Gyere, mutatom az utat. 

Követek egy csomó embert, akiről úgy érzem, hogy hasznos információval bírnak számomra. Írókat, előadókat, motivációs trénereket, spirituális tanítókat, coachokat, agykutatókat. Jó ideje elkezdtem tudatosan szelektálni mindazt az információt, ami körülvesz. Először leiratkoztam azokról az ismerőseimről facebookon, akik állandóan gyűlöletkeltő, és sokszor valótlan tartalmakat osztottak meg. Aztán tavaly január környékén úgy döntöttem, hogy leiratkozom a különböző híroldalakról (index, hvg, stb).

Amikor felébredek, általában az az első dolgom, hogy a telefonom után nyúlok, és megnézem, mi történt, amíg aludtam. Válaszolok az üzeneteimre, aztán végigpörgetem a fb és insta feedet. És tudjátok mit vettem észre? Hogy még ha jókedvűen, és energikusan ébredtem is, mire végeztem a hírekkel, semmi kedvem nem volt élni. Pozitív hírek sehonnan nem érkeznek, ellenben elárasztanak minket egy csomó olyan felesleges információval, ami ugyan hozzá semmit nem tesz az életünkhöz, az életkedvünkből viszont jócskán elvesz. Eleinte csak elrejtettem a posztokat 30-30 napra, teszt jelleggel de annyira megtetszett, hogy végül tartósan leiratkoztam.

Egyetlen percre sem bántam meg, de legfőképp nem szenvedtem belőle semmilyen hátrányt.
Lehet, hogy nem vagyok naprakész azt illetően, hogy ki kit gyilkolt meg véres kegyetlenséggel valahol Amerikában, hogy milyen tragikus kimenetelű balesetek történtek az autópályákon, de ilyen tematikájú szaloncsevejekben amúgy sem vettem részt soha. Nem tudom, éppen melyik ország jár élen tömegpusztító fegyverek előállításában, vagy most épp ki kire akar atomot dobni, de bevallom, egyáltalán nem is érdekel.

Lehet, hogy valamelyikőtök ezt olvasva némán hápog, hogy dehát homokba dugom a fejem. Hogy ez közélet, erről tudni kell. Hogy attól, hogy nem tudok róla, attól ez még mind ott van.
Valóban.
Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy azzal, hogy tudsz az összes szörnyűségről, és még fosol is attól, hogy mi történhet még meg, az égvilágon ki van előrébb? Hat-e ez bármilyen módon a helyzet pozitív irányba történő változására?

Én ehelyett inkább arra fordítottam a figyelmem, hogy olyan tartalmakkal töltsem meg a news feedemet, amik értékesek, érdekesek, építő jellegűek számomra. Hosszú órákra el tudok benne veszni, mert teljesen leköti az érdeklődésemet mindaz az új információ, ami ennek mentén folyamatosan áramlik hozzám. Tudományos cikkek, amik új lehetőségeket és perspektívákat világítanak meg. Motivációs idézetek, amik mindig emlékeztetnek arra, hogy képesek vagyunk a kezünkbe venni az életünket. Informatív videók, TED talkok. Blogbejegyzések, amelyek újabb lehetséges aspektusokat világítanak meg, vagy gyakorlati segítséget nyújtanak egy konkrét probléma megoldásában. Igen, sajnos tényleg hosszú órákat nyomkodom a telefonom egy nap. 
De az a helyzet, hogy a negatív tartalmakban is ugyanennyire el tudtam veszni, a különbség csak az volt, hogy sokkal rosszabbul éreztem magam tőle, most viszont folyamatosan pozitív impulzusok érnek. 

De a pozitív impulzusoknak is van egy árnyoldala. Egyre több ismerősöm vág bele abba, hogy segítsen másoknak átformálni a szemléletüket, mindazok mellett, akik már évek óta ezzel foglalkoznak.
Nyomják az insta storykat meg az élő bejelentkezéseket, ki-ki miről. 
Valaki a hajnali futásáról, és a helyes reggeli szokások kialakításáról. Valaki arról, hogy felesleges mások véleményével foglalkozni, mert a véleményük úgyis a korlátozott hitrendszerükből fakad. Valaki arról, hogy ha kitartóan figyelünk a céljainkra, és nem engedünk teret a negatív gondolatoknak, a céljaink szinte maguktól valósulnak meg. Valaki arról, hogy hogyan építs sikeres vállalkozást, és hogy mik a legújabb marketing trükkök. Valaki arról, hogy egy komplett rendszer felépítésével sokkal produktívabbak lehetünk. 

Mindegyikükön azt látom, hogy tökre rendben vannak. Mosolyognak, határozottak, elszántak, csinálják a dolgukat könnyedén, különösebb erőlködés és küzdelem nélkül. 
Én pedig elszégyellem magam. Elszégyellem magam, mert.... (folyt. köv. itt)

Kénytelen voltam kettészedni a szöveget, és egy másik posztban megosztani a folytatást, mert megint az történt, hogy elkezdtem írni valamiről, ami észrevétlenül átkapcsolódott egy másik, ugyanannyira fontos témába, a kettő együtt viszont túl sok, és hosszú lenne egyszerre. 

Ez már a negyedik nekifutásom ma. Azt veszem észre, hogy rendszeresen elakadok az írásban, több dolog miatt is. Először is túl sok minden van, amit meg szeretnék osztani, túl komplex a kép, amit interpretálni szeretnék. A nagy egészben pedig minden összefüggésben van mindennel, az egyik kis mozaikhoz kapcsolódik a másik, és képtelen vagyok fontossági vagy logikai sorrendbe rangsorolni őket, hogy külön-külön vizsgáljam meg az elemeket. Ebbe könnyedén belezavarodom, és mivel az érthetőségre szeretnék törekedni, de közben az abbéli aggodalmamra fókuszálok, hogy nehogy egy zavaros katyvasz legyen az egész, ezért éppen a katyvasz valósul meg. Sok múlik ám azon, hogy melyik végére figyel az ember a különböző aspektusoknak.

Nagyon sokat foglalkoztat engem egy dolog, mégpedig az, hogy mennyire nem olyan a világ, amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Azt hiszem, nem ragadtatom magam túl nagy általánosításra, ha azt mondom, a legtöbben arra vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak mindent, és békében, nyugalomban élhessünk egy kellemes és egészséges környezetben.

Ehelyett mi van? Éppen arról van szó körülöttünk, hogy 30 éven belül lakhatatlanná válhat a bolygó, és kipusztulhat az emberiség. Sokan mondják erre, hogy pusztuljon csak, rajtunk már egyébként is csak az segíthet, elvégre nem fogunk megváltozni. Sokan bizalmatlanok vagyunk mindenkivel szemben, nem tudjuk, hogy aki közelít felénk, azt vajon milyen érdekből teszi, és azonnal mérlegelni próbáljuk a ránk leselkedő veszélyeket, és azt, hogy hogyan jöhetünk ki rosszul egy kapcsolódásból.
Mindannyian érezzük, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy lenniük kellene.

A blog kapcsán megkeresett egy idegen úgy egy bő hónapja, beszélgetésbe elegyedtünk, aztán úgy alakult, hogy ezt szinte minden nap folytatjuk, és egy elég mély, bizalmasnak mondható légkör alakult ki köztünk annak ellenére, hogy személyesen még sosem találkoztunk. 
Megosztotta velem egy aggályát, reflektáltam rá, és egy nagyon elgondolkodtató reakciót kaptam rá válaszul. Megengedte, hogy szó szerint idézzem: "Annyira jó, hogy ennyire nyíltan mersz és tudsz beszélgetni ilyen dolgokról, és úgy érzem, hogy ezek a te szádból totál hitelesek. Nem keresem benne a csavart, hogy hol akarsz átcseszni, hanem valamiért úgy érzem, hogy te ezt ténylegesen jó szándékból csinálod, önzetlenül. Tudod ritkán találkozom olyan emberekkel, mint te, és a berögzült gondolkodásom alapján keresem a fogást rajtad".

Hányan, ó hányan érezzük így! Azt hiszem, még ha nem is mondtam ki magamnak, régebben én is így voltam vele. Egyszerűen semmi kedvem nem volt nyitni mások felé, mert soha nem tudhattam, mi lesz a vége, és hogy van-e egyáltalán értelme. Azt nem tudtam pontosan, milyen értelmet kerestem benne, de az biztos, hogy nem akartam semmivel sem többet invesztálni a másikkal való kapcsolódásba, mert ha egyoldalúan többet adsz, és nem kapod vissza, akkor úgy érzed, hogy meg lettél fosztva valamitől. 

Most viszont egyszerűen jól esik önzetlenül adni. Őszinte figyelmet, mert tudom milyen, amikor őszintén megosztanád valakivel mindazt, ami benned van, de mégsem tudod, mert körülötted mindenki csak a saját dolgaival van elfoglalva.
Reflexiót annak, aki igényli és nyitott rá, mert tudom milyen, amikor belekavarodsz a rengeteg gondolatba, amikkel úgy beleagyalod magad a helyzetekbe, hogy nem találod a kiutat.
Egy mosolyt, vagy kedves szót a világra láthatóan haragvó boltosnak, közalkalmazottnak, kórházi dolgozónak, taxisnak, vagy bárkinek, aki láthatóan belesavanyodott abba, amit csinálnia kell éppen. Mert tudom, hogy nem azért ilyen, hogy direkt elbassza az én napomat a negatív kisugárzásával, hanem mert annyi hasonlóan bús kedvű ember öntötte rá a frusztrációját különböző formában, hogy egyszerűen már nem tud másképp megnyilvánulni.Vagy eleve nem tudott, mert nagyon-nagyon régen belekeseredett az életébe.

Szeretem magam azzal szórakoztatni, hogy negatív helyett pozitív energiát adok válaszul ezeknek az embereknek, és figyelem a reakcióikat. Egyszer leintettem egy taxit az utcán. Papírpoharas kávé volt nálam, talán bele se ittam a 8 perces úton. Fizettem, és már fél lábbal kinn voltam a kocsiból, amikor a sofőr rám förmedt a legundorítóbb stílusban, hogy legközelebb nem fog engedni beszállni kávéval, taxiban egyébként is tilos az étel és az ital, és láthatóan hozzágondolta, hogy mellesleg amúgy is rohadjak meg.

Mi történik ilyenkor? Általában reflexből visszaáramoltatjuk a negatív energiát azzal, hogy visszaszólunk valamit, aztán még jól fel is csesszük rajta az agyunk, füstölögve megyünk tovább a dolgunkra, és füstölgünk tovább azokra, akik ezután szembejönnek velünk. Aztán ők meg ezen cseszik fel magukat, förmednek rá a következő szembe jövőre, és így jár körbe ez az energia.

Amikor a taxis rám förmedt, tudtam, hogy csak a napi frusztrációját akarja rajtam levezetni, és ha visszaszólok, megkapja, amit akart: az én napom is el lesz rontva, ő pedig pöröghet tovább a saját szarjában, az én visszaszólásommal megkoronázva. 
Úgyhogy csak fogtam magam, elmosolyodtam, és megköszöntem neki, hogy olyan rendes volt, hogy a kávé ellenére is elhozott. 
A torkára forrt a szó, és csak hápogni tudott. A reakciója annyira priceless volt, hogy még így évek távlatából is öröm rá visszagondolni.

Én őszintén szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek türelemmel, nyitottsággal, elfogadással állnak egymáshoz. Ahol nem kell minden lépésnél azt lesnünk, hogy ki milyen érdek mentén akar velünk kapcsolódni, és hogy kiben nem szabad megbízni.
Egy olyan világban, ahol ha látom, hogy a másiknak baja van, azt nem veszem személyes sértésnek, hanem inkább azt áramoltatom felé, amit én is kapni szeretnék tőle.

A kulcs ugyanis ebben van. Nem abban, hogy majd ha a másik ezt meg azt megteszi, és ilyen meg olyan lesz velem, akkor majd én is hajlandó leszek invesztálni. Hanem hogy ha mi magunk nem leszünk az a változás, amit látni szeretnénk a világban, akkor hiába várunk a csodára. Mint a Mindenki, Valaki, Bárki és Senki meséjében. 

Vagy mint ahogy az egyik legnagyobb tanítóm, Nerella mondja:
Ha azt szeretnéd, hogy a tükör visszamosolyogjon, először neked kell belemosolyognod. 

A játékomat pedig a legjobb szívvel javaslom, hogy próbáld ki. Ha csak pattogtatjuk ide-oda a feszültséggel, frusztrációval, gyűlölettel töltött labdákat, semmi más nem történik, minthogy megsokszorozódnak, a csatából meg senki nem száll ki győztesként, mert bárki is veti oda a nagyobb beszólást, a vége egy ilyen közjátéknak mindig az, hogy mindenki idegesebben megy tovább a dolgára, és el van cseszve a napja. 
A negativitással feltöltött emberek viszont nincsenek felkészülve a pozitív reakciókra. Eszköztelenek vele szemben, megakadni és csodálkozni tudnak csak rajtuk. Lefegyverzően hatnak rájuk a kedves szavak, ott állnak veled szemben némán tátogva, te pedig végre igazán azt érzed, hogy valódi erő van a kezedben.

Valódi erő, amit arra használhatsz, hogy a megváltozott kiáramlásoddal egy olyan világot építs magad köré, amiben te is szívesen élsz. A globális változás nem lesz azonnal észrevehető, a közérzeted javulása viszont igen.

Mert ha belemosolyogsz a tükörbe,  visszamosolyog rád. 

Szombat óta készülök erre a bejegyzésre, de túl későn értem haza, és mivel nagyon komplex a téma, aludni szerettem volna rá egyet. Tegnap terveztem befejezni, de aztán maga alá gyűrt a PMS... Erről szintén készülök írni, mert szerintem nem beszélünk róla eleget, de ma valami sokkal érdekesebb dolog foglalkoztat.

Belegondoltál már, honnan ered mindaz, amit tudsz, és amit a világról gondolsz?

Elmerengtél-e már azon, hogy a gondolataid a sajátjaid-e egyáltalán? 

Ki másé lennének? - gondolhatod most, elvégre a te fejedben vannak, nem igaz?
Na jó, de hogyan kerültek bele?

Megszületünk, és még egy darab gondolat sincs a fejünkben egy jó darabig. Sőt, ami azt illeti, bő 2 és fél éves korunkig éntudatunk sincs. Aztán szépen lassan elkezdjük megérteni, hogy vagyok én, külön, saját névvel és testtel, és van a külvilág. A szüleinktől és a körülöttünk élőktől tanuljuk meg, hogy mi micsoda és mire való, hogyan kell használni a dolgokat, hogyan kell viselkedni. Hogy mi a jó és mi a rossz, hogyan kell bánni másokkal, mit szabad és mit nem. Mire kell vigyázni, mitől félünk, mi az amit megtehetünk, és mi az amit nem. Van-e Isten vagy nincs, és a világ, meg úgy általában a benne lévő emberek milyenek. Meséket olvasnak nekünk, tévét nézünk, így kapunk még több képet a világról ami körül vesz. És észre sem vesszük, hogyan formálják ezek a gondolkodásunk.

Aztán iskolába megyünk, hogy még többet tudjunk meg a világról, de ehelyett száraz, unalmas, haszontalan, és gyakran érthetetlen dolgokkal traktálnak minket, ahelyett, hogy olyan tudással vérteznének fel, amit valóban hasznosítani tudunk az életben. Kapunk egy kész világképet és normarendszert, ahol azt tanuljuk meg, hogy hiába nincs értelme valaminek, akkor is csinálni kell, alkalmazkodni kell, hajtani kell, és csenden tűrni, mert azt mondták. 

Aztán eljön a bűvös 18 éves kor, a nagykorúság. Ettől kezdve jog szerint felnőttnek számítunk, és úgy vesszük, hogy akkor készen vagyunk, tudunk mindent, amit kell, nyomassuk az életet. Határozott véleményünk van dolgokról, és készek vagyunk vitába szállni másokkal ezek mentén. Amikor valaki másképp látja a dolgokat, mint mi, azt nem értjük, és gyakran hülyének könyveljük el magunkban. Azon el se gondolkodunk, hogy vajon miért látjuk a dolgokat annyiféleképpen, ahányan vagyunk.

Mindannyiunkat különböző impulzusok érnek, miután megszületünk. Sőt, ami azt illeti, már anyukánk hasában is. Eltérő környezetben növünk fel, eltérő berendezéssel. Eltérő környezeti hatások érnek minket, mások a szüleink, eltérő kapcsolati mintákat láttunk, különbözünk abban hogy vannak-e testvéreink, nagy vagy kicsi a családunk, hány emberrel voltunk kapcsolatban, őket milyennek láttuk, és hogy ők miket mondtak nekünk a világról és az emberekről.

De egy közös. Hogy minden információ, amit kaptunk, kívülről érkezett. Elvagyunk vele, használgatjuk, de viszonylag ritkán nézzük meg, hogy mi minden van ott felhalmozódva a fejünkben, és hogy az számunkra jó, hasznos, építő jellegű-e. Nem nagyon vizsgálgatjuk meg azt, hogy mindaz, ami ott van, honnan jön, elegendő értelmet látunk-e benne, választ ad-e az életben felmerülő kérdéseinkre. Csak készpénznek vesszük, hogy az van, ami van, úgy gondoljuk, ahogy, olyanok vagyunk, amilyenek, és kész, az van, ami van. 

Azt gondoljuk, hogy képet alkotunk valamiről, de közben csak olyan információdarabkákat rakosgatunk össze, amiket kívülről kaptunk készen, és meg sem választhattuk, hogy akarjuk-e adaptálni, mert nem kaptunk mellé más lehetőséget amivel összehasonlíthattuk volna.

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy nézd meg, hogy mindaz a tudás, és információ, amivel most rendelkezel, az teljesen kielégíti-e a szükségleteidet, úgy működik általa az életed minden területen, ahogy szeretnéd, hogy működjön, és hogy van-e kielégítő válaszod az életedben felmerülő kérdésidre. 
Amennyiben esetleg nem tökéletesen kerek minden, úgy lehetségesnek tartod-e, hogy egyszerűen csak nem rendelkezel még minden információval ahhoz, hogy teljes legyen a kép? Ha így van, szeretnéd-e, nyitott vagy-e arra, hogy ránézz az életedre más aspektusokból is, hogy aztán eldönthesd, hogy szimpatikus-e amivel találkozol, tudsz-e vele azonosulni, teljesebbé válsz-e általa?

Én ugyanis azzal szembesültem, hogy rengeteg probléma információhiányból fakad csupán. Hogy csak részleteit látjuk az egésznek, és külön-külön foglalkozunk a különböző szeleteivel, ahelyett, hogy komplexen néznénk azt. Igaz ez az életünkre ugyanúgy, mint a testünkre.

Egy puzzle részletei is értelmetlen darabok csupán, ha nem látjuk a teljes képet. 

Soha nem töltöttem még annyi időt bezárva magamba mint akkor. Úgy értem, korábban mindig csináltam valamit, mindig le volt kötve a figyelmem, nem sokat volt időm gondolkodni. Ha meg esetleg mégis, akkor általában a napi teendők pörögtek az agyamban, vagy az, hogy mennyire elegem van, és legyen már hétvége, mert megőrülök.

Most viszont csak feküdtem ott naphosszat, és bámultam. A plafont, vagy csak a szemben lévő falat, vagy ki az ablakon. Nem volt kedvem olvasni sem. A telefonomat persze nyomkodtam, de ezen kívül csak én voltam, meg a gondolataim. 

Arról, hogy mégis miért történik ez, és miért pont velem? Miért pont ez történik? Hogy mennyire szörnyű itt feküdni a neurológiai osztályon, ahol az átlagéletkor 70 fölött van. Mit csináltam rosszul, hogy ez történik?
Ha van Isten, miért hagyja, hogy ez történjen velem? Miért én? Miért pont én?

Meg vagyok keresztelve, úgy nőttem fel, hogy természetes volt, hogy van Isten, illetve hát anyukám gyakran utalt rá, de különösebben nem beszélgettünk róla, csak hogy majd megsegít, meg ilyesmi. Jártam hittanra általános alsóban, de olyannak éltem meg, mint a többi tantárgyat, nem érdekelt különösebben. Templomba nem jártunk szerencsére.
Szóval sok helyről hallottam Istenről, és valahogy nem éreztem túl hitelesnek azt, ahogy róla beszéltek, meg amilyennek leírták, de azért imádkoztam amikor pácban voltam.

Aztán úgy 12 éves korom körül a szüleim elkezdtek járni egy keresztény gyülekezetbe, és engem is cipeltek magukkal. Nagyon mézesmázas volt mindenki, de egyáltalán nem győztek meg, és a bizalmam ott tört meg, amikor megtudtam, hogy milyen visszataszítóan pletykálják ki egymást. Annyira ellenálltam az egésznek, hogy úgy döntöttem, hogy sátánista leszek. Ez mondjuk nagyjából abban merült ki, hogy feketére akartam festeni a szobám falait, és pentagramokat rajzolgattam. Szerencsére hamar lecsengett. 

Később sem igazán tudtam mit gondoljak az öreg csókáról, de azt éreztem, hogy valami értelemnek egyszerűen lennie kell a létezésben. A kórházban fekve egyre csak ezen agyaltam. Hogy egyszerűen nem létezik, hogy ez az egész "véletlenül" történik, ok, cél, vagy értelem nélkül. Hogy muszáj valami magyarázatnak lennie arra, hogy miért pont én fekszem itt, és nem valaki más? Hogy velem miért pont ez történik? De mégis mennyivel jobb ez, mint a rák... Vagy egy baleset, ami után tolószékbe kényszerülsz.
Hogy valójában mennyivel rosszabb is lehetne...

De tényleg, tulajdonképpen miért olyan a világ, amilyen? Miért van az, hogy valaki gazdag család gyerekeként születik, és soha nincs gondja semmire, és miért éhezik közben annyi másik ember? Miért éli le valaki az életét egészségesen, és miért születik valaki betegen? Miért lesz valakinek ilyen betegsége, valaki másnak meg olyan? Miért van annyi igazságtalanság az életben?

Majd beleőrültem abba, hogy ezekre a kérdésekre nincs válasz. Kellett lennie. Tudtam, hogy lennie kell, mert az nem lehet, hogy CSAK és kész! Kell, hogy ennek az egésznek értelme legyen!

Az például például egyértelmű volt. hogy ez az egész összefüggésben van az életvitelemmel. Egyértelmű volt, hogy nem élhettem tovább úgy, mint addig, mert az egyenes út volt a katasztrófához. Heti 60-70 órát dolgoztam, éjjel-nappal a munkán pörögtem és szakadtam bele majdnem, emellett totálisan rendszertelenül ettem, már amikor ettem, és nem éhgyomorra vedeltem a kávét. Dohányoztam, ittam, buliztam, nem mozogtam mert sem időm, sem energiám nem volt rá, és nem aludtam eleget, már amikor tudtam egyáltalán pihenni. 
De igazából rengeteg ember él így, és mégsem fekszenek itt...

Egyetlen dolog vált biztossá: hogy két opcióm van: beletörődöm ebbe az egészbe, hagyom, hogy maga alá gyűrjön, és feladom, vagy pedig megpróbálom az előnyömre fordítani, ami történt. Csupán csak annyi történt, hogy végiggondoltam mindkét opciót, és rájöttem, hogy csak egy opció van. 

Annak ellenére, hogy korábban utáltam élni, rájöttem arra, hogy mennyire szerencsés voltam, és mennyire nem voltam képes ezt látni. Mindig csak azzal voltam elfoglalva, hogy mi a rossz, a nehéz, szomorú vagy szánalmas az életemben. Hogy mennyire utálom az egészet, meg a világot is, mert milyen emberek vannak, és különben is, mennyire igazságtalan az egész létezés.

Ott fekve tehetetlenségemben viszont elkezdtem meglátni, hogy tulajdonképpen mindenem megvolt, amire most vágyom: egy egészséges testre ami bármire képes. Ott volt, az enyém volt, használtam, mégsem jutott eszembe egy pillanatra sem örülni neki, mert magától értetődőnek vettem... És még mennyi mindent az életben! A lakást, a tiszta vizet, élelmiszert, biztonságot. A világ nagyobb része hiányt szenved ezekben, mi meg észre se vesszük, milyen kincsekkel bírunk!

Hirtelen megvilágosodott bennem, hogy akármilyen szar is a helyzet, lehetne ennél milliószor szarabb, és hirtelen hálás lettem azért, hogy élek. Egy villanásnyi pillanatra megláttam, hogy ez az egész tényleg egy tökéletes isteni terv szerint alakul, ahol minden okkal történik, és minden összefüggésben van mindennel. 

Ehhez az kellett, hogy megértsem, a nem élet nem élet. Beletörődni abba, hogy örökre meg van pecsételve a sorsom, és belekeseredni egyszerűen nem volt opció, mert annak mi értelme lett volna? Ki akar úgy élni, hogy csak vegetál, és várja a megváltó halált? Ha már itt van ez az őrült színes játék, amihez egy tripla mélyvénás trombózison és három hét kórházi kínszenvedésen keresztül vezetett az út, akkor miért ne vessem bele magam?

És elindultam, hogy megkeressem a választ a kérdésekre, amelyekre látszólag nincs válasz. 

Ez pedig nem erő kérdése volt, életösztöné csupán.