Azt mondta, csak kezdjem el. Tök mindegy hogyan, csak kezdjem el. Írjam le az első szót vagy mondatot, aztán a többi jön magától, és sosem tudhatom mi sül ki belőle a végére. 

Az egész élet egy ilyen játék, mégis jobban érezzük magunkat annak az illúziójában, hogy meg tudjuk tervezni. Le is írtam az alcímet, "Én és a halogatás", aztán kitöröltem. Kitöröltem, mert ha már az elején beírom, törekedni fogok arra, hogy tartsam magam a megtervezett témához. Az élet viszont minden erejével azt mutatja nekem, hogy a tervezés hiábavaló, mert csak abból tudunk kiindulni, amit készpénznek veszünk.

Van egy csomó dolog az életben, amire fix dologként tekintünk. Lakás, család, társ, munka, egészség... Étel, ivóvíz, ágy, zuhany, komfort. Az élet maga. Hogy lélegzünk és dobog a szívünk. Magától értetődőnek vesszük, és csak akkor gondolkodunk el az értékén, amikor elveszítjük.

Egy éjszakára a repülőtéren ragadunk, és sóvárogva gondolunk vissza az otthonunk komfortjára. A kényelmes ágyra, zuhanyra, fogmosási lehetőségre, privát szférára, biztonságra.
Elromlik az autónk, és hirtelen kiszakadunk abból a kényelemből és szabadságból, hogy bármikor, bárhova elmehetünk.
Égési sérülést szenvedünk, ami miatt csak részletekben tisztálkodhatunk, és hirtelen a legnagyobb vágyunk már nem az lesz, ami korábban foglalkoztatott, hanem az a nagyon is megszokott és alulértékelt dolog, hogy beállhassunk a zuhany alá, és egész testünkkel érezhessük a víz simogató melegét. 
Ottfelejtjük valahol a telefonunk, és hirtelen rájövünk, hogy az eszközünk nélkül elveszítettük a kapcsolatot a külvilággal.
Fix pontként tekintünk a barátainkra, és nem számolunk azzal, hogy lehet, hogy többé már nem beszélgethetünk velük.
Az őrületbe kerget a társunk az apró kis hülyeségeivel, vagy általunk rossznak tartott tulajdonságaival, és mégis milliószor visszasírjuk, amikor már nincs mellettünk.

És magától értetődőnek vesszük, hogy felkelünk, sétálunk, táncolunk, ugrálunk, egészen addig, ameddig a testünk le nem sérül vagy meg nem betegszik, és akkor jövünk rá arra, hogy amit a legkevesebbszer értékeltünk, a legnagyobb kincsünk az életben.

Mennyit hallottam régen, hogy legyek hálás azért, amim van. Jó, de mégis minek örüljek? - kérdeztem, és rögtön fel tudtam volna sorolni legalább 10 dolgot, ami miatt bánkódni van okom.
Aztán szépen megtörtént velem sorban mind. Mind, amit felsoroltam, és még millió más. Sorsszerű találkozások és váratlan elválások, elvesztett tárgyak, elromlott dolgok, fizikai korlátok, befuccsolt tervek, hamvába halt projektek és remények, elvesztegetett lehetőségek, meg nem élt kapcsolódások, elromlott wifi routerek, összetört autók, erkélyről leeső takarók, ottfelejtett csomagok, ellopott pénztárcák és telefonok. Kicsi és nagy dolgok. Jelentőségteljesek és jelentéktelenek. 

Egy dolgot mutattak meg mind, bármennyire közhely is. Hogy az életben semmi sem állandó és biztos, egyedül a változás. Hogy soha nem tudhatjuk, a holnap mit hoz, de bármikor örülhetünk a jelen pillanatban annak, amink van, anélkül is, hogy elveszítenénk azt. 

És hogy minek örülj? Mindannak, amit nem szeretnél holnap elveszíteni. Ugye, hogy ez nem is olyan kevés?