Érdekes dolog ez az őszinte önfelvállalás. Egyrészt ijesztő és félelmetes, elvégre mit gondolnak mások, ha megtudják rólam azokat a dolgokat, amiket a modern kor divatja szerint nem hogy az ablakba nem kéne kitenni, de még suttogva sem lenne szabad beszélni róla, ha továbbra is tökéletességben szeretnél tündökölni?

És mégis, baromi érdekes visszajelzéseket kapok. Egyrészt látom, hogy olvastok, méri a felület a statisztikákat, és azt is látom, hogy ugrásszerűen megnőtt a kattintások aránya a "legszégyenletesebb titkaim" hívószóra. 
Biztos vagyok benne, hogy én is ugrottam volna egy ilyen bejegyzésre, hiszen a valóságshow-k óta tudjuk, hogy imádunk kukkolni. 

Valamiféle megnyugtató elégedettséggel tölt el az, ha látjuk, hogy a másik is ugyanúgy túrja az orrát, kócosan ébred, ugyanúgy wc-re jár és a zuhany alatt sem viselkedik különösebben másképp. Jó érzés látni, hogy neki is változnak a hangulatai, ő sem biztos magában, és hogy ugyanannyira nem tökéletes mint mi: egyszerű ember csupán, félelmekkel, fájdalmakkal, reményekkel, ábrándokkal, sikerekkel és kudarcokkal.

A legtöbb visszajelzés, amit kaptam, arról szólt, hogy magatokra ismertek a soraimban, hogy nektek is ismerősek ezek a gondolatok és érzések. 

Meg arról, hogy megdöbbentő olvasni, elvégre kívülről egy vidám, mosolygós, pörgős csajnak tűnök, és nehéz elképzelni, hogy a felszín alatt néha ilyen sűrű fekete köd gomolyog. 
Hogy az alapján, ami a social medián látszik, 10-ből 8 ember tuti cserélne velem, elvégre nekem milyen jó. 
Hát igen, jó ideig én is csak a jó pillanatokat mutattam meg...

Rengetegen szidják a social mediát, hogy micsoda elérhetetlen sztenderdeket állít elénk. Tökéletesnek, gazdagnak, szép testűnek kinéző embereket, akikkel úgy érezzük, sosem versenyezhetünk, de mégis szeretnénk rájuk hasonlítani. Ezért megvesszük azokat a ruhákat és kiegészítőket, amik ők hordanak, hasonló frizurát kérünk a fodrásztól, kiló számra vásároljuk a különböző szépészeti termékeket, extrémebb esetben pedig sebészkés alá fekszünk, hogy átszabassuk a testünket. És csak költjük, költjük, költjük a pénzt csupa olyan dologra, amitől azt várjuk, hogy jobban fogjuk magunkat érezni tőle, mert egy kicsivel hasonlatosabbá válunk az ideáljainkhoz. De amikor megvannak az új mellek, nem értjük, hirtelen miért kezdjük csúnyábbnak látni az arcunkat, mikor biztosak voltunk benne, hogy csak a mellünk mérete és formája tartott vissza eddig az eszményi boldogságtól.

Nyilván nem mindenki celebekhez és influencerekhez méri magát, de egyvalami egészen biztos: hogy mindannyian összehasonlítjuk magunkat másokkal, hiszen enélkül nem is tudnánk meghatározni saját magunkat.

Neale Donald Walsch, az életfelfogásomat megváltoztató író nagyon jól megfogalmazta ezt:
 " - Képzeld el, hogy egy kizárólag fehérre festett szobában tartózkodsz: fehér a padlója, fehér a mennyezete, fehérek a falai. És képzeld el, hogy felfüggesztve lebegsz abban a szobában, mondjuk valamilyen varázslat révén úgy, hogy semmit nem tudsz megérinteni, csak himbálózol ott, mint valami karácsonyfadísz, de még csak egy zsineg sincs hozzád erősítve, egyszerűen csak lógsz a levegőben a fehérnek ebben a vakító tengerében. Aztán képzeld el, hogy rajtad kívül nincs ott semmi más. Egyáltalán semmi. Mit gondolsz, mennyi ideig léteznél a saját tapasztalatodban?
  
  Ekkor felötlött bennem a válasz:
  
  - Valószínűleg nem túl sokáig.
  
  Mert másnak a hiányában én magam sem vagyok! Úgy értem, a saját tapasztalatomban. No persze, amúgy vagyok, ami vagyok. De nem tudhatom, hogy vagyok. Nem tapasztalhatom meg, hogy vagyok, csakis és kizárólag valami mással kapcsolatban. Magamtól tehát semmit nem tudhatok magamról.
  
  Nos, ha valaki bejönne a fehérségnek abba a szobájába, és egy parányi tintapacát kenne a falra, épp csak akkorát, hogy felfigyelhessek arra a tintapöttyre, arra a kis fekete pontra, akkor azonnal létezni kezdenék. Mindenekelőtt létrejönne az "amott" és az "emitt". Mert a pötty ott lenne, én pedig itt volnék. Elkezdeném meghatározni magam ahhoz a másik dologhoz viszonyítva. Ebben az esetben a pöttyhöz a falon. Elképzelném, hogy én vagyok az a dolog, ami... mondjuk eljutnék egy olyan szóhoz, ami így hangzik: "Na-gyobb".
  
  Talán még ahhoz is venném a bátorságot, hogy azt mondjam, tekintettel a pöttyre a falon, hogy "o-ko-sabb" vagyok. Olykor úgy gondolom, hogy nem vagyok sokkal okosabb, mint a pötty a falon, de általánosságban úgy képzelem, hogy igen. És a ponthoz viszonyítva lehetek gyorsabb vagy lassúbb, "ilyen-ebb" vagy "olyan-abb".
  
  Ha egy macska kerül a szobába, hirtelen sokkal több és mélyrehatóbb tapasztalatot szerzek önmagamról, hiszen az, ami egyazon térbe kerül velem, sokkal nagyobb a pontnál a falon. Most tehát elkezdek mindenféle fogalmat alkotni magamról. Mondjuk, a macska puhább nálam, én pedig idősebb vagyok a macskánál. Értitek? Elkezdek képzetet alkotni magamról, önnön tapasztalatomból, annak alapján, hogy kicsoda vagy micsoda van körülöttem. Ilyenformán a kapcsolat - most a viszonylagosság birodalmáról beszélek, amelyben fizikai formában létezünk -, a kapcsolat más emberekkel, helyekkel és dolgokkal nem csupán fontos, hanem egyenesen életbevágó. És ha semmivel nincs kapcsolatunk, akkor mi sem vagyunk."

Ezt felismerve pedig úgy érzem, felelősségem van abban, hogy mit mutatok magamból.
 
Neked pedig tudod miben? Hogy kihez hasonlítod magad, és az összehasonlítás során milyen megállapításokra jutsz. Ne érezd magad kevesebbnek, mint amilyen valójában vagy!

Lásd, hogy ami tökéletesnek tűnik, az soha nem valódi. A csinált idolok csupán a világcégek eszközei, amivel fogyasztásra kényszerítenek téged, a leghatékonyabb eszközük pedig az, ha tökéletlennek és bizonytalannak érzed magad. 

Tudod mit jelent ez? Hogy mindaz a rossz, amit gondolsz magadról, nem is igaz, egy mesterségesen generált folyamat eredménye csupán. Hogyan változhat meg az életed, ha ezt a felismerést beépíted a mindennapjaidba?