Elképesztő kettősség van bennem. Ijesztő kettősség. Fekete van csak, és hófehér, átmenetek nélkül, éles vonallal elválasztva, mint egy sakktáblán. Ugrálok egyfolytában mélységekből magasságokba, sokszor szédítő sebességgel. 
A fekete mezőkön állva szélsőségesen sötét a hangulatom. Ha leírnám, mennyire, egészen biztosan sokan javasolnák, hogy forduljak pszichiáterhez. 

Úgy kezdődik, hogy szöget üt a fejembe egy negatív gondolat, legyen ez egy egyszerű dolog, pl. aggodalom az anyagiak miatt. Ezen gondolat mentén haladva eszembe jut MINDEN ami nem jó az életemben. Minden hibám, amit valaha elkövettem, a lehetőségek, amiket elvesztegettem, a megváltoztathatatlannak tűnő akadályok (pl az orvostudomány szerint gyógyíthatatlan betegségem), az ezzel járó korlátok, a magánéleti kudarcok, és minden, amit még negatívan élek meg. De nem csak ezek a dolgok kezdenek nyomasztani, hanem az is, hogy az egész világ mennyire reménytelenül szar, hogy mennyi rosszindulat van az emberekben, mennyire szélsőségesek az ellentétek a "jók" és a "rosszak" között, és mintha a világ mégis kizárólag az utóbbiakat támogatná. 
És akkor egy ponton az agyam annyira nem bírja már feldolgozni a kétségbeejtő kilátástalanságot, hogy az egyetlen lehetséges megoldásnak az tűnik, hogy véget vessek az életemnek. De nyugi, nem fogok. Mert sajnos az is csak a reménytelenségemet és csalódottságomat erősíti ilyenkor, hogy tudom, hogy nincs olyan módszer jelenleg, amivel ezt képes lennék véghez vinni mások veszélyeztetése és a nekik okozott tortúra nélkül. 

Pedig régóta foglalkoztat ez a gondolat, tulajdonképpen mióta az eszemet tudom. Volt is több próbálkozásom, mind még 13 éves korom előtt. De egy jottányit sem sikerült közel kerülnöm a célhoz. Sem amikor marékszámra kapkodtam be a nagymamám gyógyszereit, sem amikor kiugrottam egy autó elé. Mondjuk nem tudom, mit gondoltam, ötvennel ment, és én nem is terveztem meg, csak egy hirtelen gondolattól vezérelve megkísértettem a sorsot. Betörtem a fejemmel a szélvédőt, és többször is végiggördültem a motorháztetőn, mielőtt a földnek csapódtam, de megúsztam egy enyhe agyrázkódással. Még csak egy vérző fejsérülést sem sikerült összehoznom! Szegény apukám meg fizethetett a biztosítónak. Bocsi, apa.

Az összeomlás pillanatáig a fekete volt a természetes létállapotom, a fehéret akkoriban nem ismertem, legfeljebb a szürke különböző árnyalatait. Voltak jobb pillanatok, amikor egész jól elvoltam, de soha nem voltam reményekkel telt, vagy különösebben szívből jövően vidám. Mert nem találtam semmiféle értelmet a létezésben, és csak a reménytelenséget és a kilátástalanságot láttam mindenhol.

Aztán a legreménytelenebb pillanatban, amikor egy hetekig lábon hordott tripla mélyvénás trombózissal feküdtem magatehetetlenül a kórházban, és felismertem, hogy most aztán tényleg meg is halhattam volna, rájöttem, hogy valószínűleg csoda, hogy élek. Hogy ha meg kellene halnom, meghalhattam volna most, vagy a számtalan korábbi majdnem-pillanatnál, például amikor majdnem belefulladtam a Balatonba, vagy amikor többször majdnem elütöttek. Egy villanásnyi pillanat alatt láttam meg az egész korábbi életemet, és azt, hogy nem a véletlen rendezi az életünk pillanatait, hanem egy intelligens energia tartja össze az egész univerzumot, amiben tökéletes rend uralkodik.
Egy villanásnyi pillanat volt ez, de mégis megértést, nyugalmat, reményt és hitet adott. Löketet ahhoz, hogy a következő években részleteiben fejtsem meg, amit ebben a pillanatnyi megvilágosodottság-állapotban láttam. 

Azóta vannak hófehér pillanatok az életemben. Nem villanásnyiak, hanem több napig vagy hétig tartóak. Azóta a létezésem alapállapota a hófehér, csak amikor nem vigyázok, még bekúszik a régről ismert koromfekete köd, elborítja az agyam, és elhiteti velem, hogy ő vagyok én. Én meg persze, mivel túl jól ismerem, nem tiltakozom ellene, csak jó mélyen beszívom, és elkábulok tőle.

Ez történt tegnap este is, mielőtt írni kezdtem volna. Becsülettel leültem írni az aznapi bejegyzést, de éreztem, hogy nem kerülhet ki, mert senkinek nem adna, tőlem pedig csak elvenne. 

Szóval azt tettem, amit csak nagyon ritkán engedek meg magamnak. Segítségért fordultam egy barátomhoz. 
Mivel világéletemben én voltam az emberek támasza, nagyon nehezemre esik gyengének mutatkozni mások előtt. Mérhetetlenül szégyellem a démonaimat. 

Szerencsém volt, mert azonnal a segítségemre sietett, és felvitt a Hármashatár-hegyre. Imádok magaslaton lenni, legyen az akár tető, akár kilátó, mert fentről nézve minden problémám eltörpül. Már a társasága is elég volt ahhoz, hogy a figyelmem elterelődjön a tragédiákról és a katasztrófákról, és egy pillanat műve volt, hogy a szél elfújta az agyamat borító ködöt. Végre újra csak én voltam, aki látja a benne zajló folyamatokat, és végre, életemben talán először felismertem, hogy mindaz a kilátástalan sötétség, amit ilyenkor tapasztalok, nem én vagyok, csak egy állapot, ami tőlem független, és a berögzült megszokás élteti csupán. Hogy nincs miért szégyenkeznem egy megragadt gondolkodási struktúra miatt, és nem kell többé azonosulnom sem vele.

Amikor hazaértem hajnali 2-kor, még leültem, hogy megírjam a napi bejegyzést, elvégre amíg nem fekszem le, még ma van, de úgy kiszellőzött a fejem, hogy egy darab gondolatot sem találtam benne, ezért inkább lefeküdtem aludni. Így tegnap nem került ki a bejegyzés.
Ma cserébe kettő fog, de mégis, nem tudtam megfelelni a magam által felállított szabályoknak. Mondhatnám, hogy rútul elbuktam, már rögtön az elején. 

De tudod mit? Egyáltalán nem bánom, mert épp azt nyertem vele, amit ettől az egész kihívástól reméltem: rálátást önmagamra egy újabb aspektusból.

Aki pedig nyer, az győztes, nem vesztes.