Újra és újra elképeszt és lenyűgöz az, hogy mennyire nem úgy alakul az élet soha, ahogy eltervezzük. Persze megvan az illúziója annak, hogy meg tudunk tervezni dolgokat, elvégre amikor bevásárolni indultam ma este, nem sok kétségem volt afelől, hogy véghez is viszem a szándékomat. Ha alkalmazott vagy, nagy valószínűséggel tudod, hogy holnap ugyanúgy fel kell kelned, és be kell menned dolgozni a megszokott időben, és nem valószínű, hogy valami ettől hirtelen el fog téríteni. Megtervezed a hétvégi programokat, és ugyan csúszhat bele változás, főleg, ha rajtad kívül mások is szerepelnek a terveidben, de viszonylag ritkán érnek nagy meglepetések.

Sokaknak ez biztonságot jelent. A kiszámíthatóság illúziója biztonságot jelent. Ezzel nincs is semmi baj. Az én életem viszont valahol elérkezett egy pontra, ahol azt ismertem fel, hogy az ismeretlen, a kiszámíthatatlan sokkal nagyobb buli, mint a kiszámíthatónak tűnő.

Akik ismertek, tudjátok, hogy egy elég határozott személyiség vagyok. Ha látom magam előtt a célt, tántoríthatatlanul megyek felé, és a lehetetlen sem létezik a szótáramban, mert ha valamit a fejembe veszek, azt meg is valósítom. 
Ehhez tervezés kell, meg elhatározás. És egész életemben tervezgettem. Hogy mi az optimális legrövidebb út a célig, hogy a leghatékonyabb a megvalósítás, hogyan lehet elkerülni a felesleges köröket. Ehhez általában mindig le kellett játszanom a, b, c, d, e, f, g, h, stb szcenáriókat, felkészülni a lehetséges kimenetelekre, hogy semmi ne érjen váratlanul. Bevallom, úgy éltem az életem, hogy még azt is megterveztem, a hipermarketben a futószalagon hogyan a legoptimálisabb elrendezni a termékeket, hogy minél hatékonyabban tudjak ki- és bepakolni a taligából. 
Egy telefonbeszélgetés előtt előre lejátszottam magamban a lehetséges kimeneteleket. Állandó listát vezettem a fejemben a teendőimről, mert rengeteg dologgal kellett egyszerre zsonglőrködnöm a munkámban. Ha nem lettem volna ott 100%-ig fejben, minden összeomlott volna körülöttem. Legalábbis így éreztem. 

És nem voltam felkészülve arra, hogy épp emiatt fog. 

Beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle, miben hisz. Hogy miről szól ez az egész élet, van-e valami célja vagy értelme, vannak-e rajtunk kívül álló erők, van-e valami azon túl, amit a szemünkkel látunk. Nem tudom, ti hogy vagyok vele, de egy korszakot leszámítva engem egész életemben foglalkoztattak ezek a kérdések.
Olyan választ adott, amit mástól eddig nem hallottam: "Tudod, én a Murphyben hiszek. Hogy bármit is tervezünk, végül úgyis bármikor beüthet a krach, és bármit is gondolunk, arról kiderülhet az ellenkezője".

Csak bólogatni tudtam, ugyanis számtalanszor megtapasztaltam.
Ezek a megtapasztalások vezettek el odáig, hogy ma már igyekszem nem tervezni, nem próbálni kiszámítani a kiszámíthatatlant, csak megélni az adott jelen pillanatot, és engedni, hogy abból bontakozzon ki a következő pillanat.

Ma eredetileg a halogatásról kezdtem írni, amiről már tegnap is akartam. Eljutottam a bejegyzés feléig, de menet közben éreztem, hogy valamiért nem kerek. Az idő egyébként szorított, mert 9 után ültem neki, és a szabály az, hogy éjfélig ki kell kerülnie az aznapi írásnak.
És hogy, hogy nem, az este úgy alakult, hogy egy lenyűgözően érdekes, több mint egy órás telefonbeszélgetésbe bonyolódtam egy teljesen idegennel, ami még most is tartana, ha nem 50 percem maradt volna arra, hogy megírjam a mai posztot. A beszélgetés pedig teljesen más irányba terelte a mai témát, úgyhogy a halogatásról szóló írást stílszerűen halogatom még egy kicsit. 

Na de hogy történik ilyesmi? Én elkezdtem írni ezt a blogot, ő meg valahogy rátalált, elolvasta, és írt néhány bátorító sort, hogy így ismeretlenül is nagyon tetszik neki, amit csinálok, és hajrá, ne hagyjam abba. 

9-kor, amikor nekiültem a mai bejegyzésnek, fogalmam sem volt, hogy egy órával később egy ilyen beszélgetésben leszek benne. És mit mondhatnék? Elképesztően élvezem azokat a meglepetéseket, amik ott várnak ránk minden pillanatban, ha engedjük, hogy kibontakozzanak. 

Borzasztó jól hangzó new age duma ez, tudom, Coelho is megirigyelné, de azért az mégis óriási, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja ezeknek a mondatoknak az igazságát. Nem könnyű, hiszen arra vagyunk programozva, hogy kontroll alatt tartsuk a dolgokat. Hogy minden pillanatban a legjobb oldalunkat mutassuk, bármilyen szerepben tetszelgünk is éppen. Ebbe nem fér bele holmi sodródás az áramlattal. Nem is arra bátorítalak, hogy dobj el mindent, ami biztonságot nyújt. Csak arra, hogy állj meg egy pillanatra, nézz végig az életeden, és tedd fel a kérdést: vajon hány örömteli meglepetés vár arra, hogy kibontsam?

Remek zárómondat lenne az előző, egész ütős poszt lenne, de ahogy püfölöm a klaviatúrát, felnevetek magamban, hogy komolyan a meglepetésekről hadoválok én itt, miközben nemrég még fennhangon üvöltöttem, hogy gyűlölöm őket? 
De tényleg, a közeli barátaim a megmondhatói, hogy engem ezzel mindig is az őrületbe lehetett kergetni. Valaki számára öröm azt hallani, hogy van egy meglepetésem számodra, de engem mindig is kiakasztott. Utáltam, mert nem tudtam mi vár rám, és amiről nem tudtam, hogy mi, azt nem tudtam kontrollálni.

Egy folyamat volt, nem egyik pillanatról a másikra történt, hogy ez átalakult. De a célom az, hogy valahogyan szavakba tudjam önteni, hogy mi volt az, ami idáig vezetett, mert teljes szívemből hiszem azt, hogy mindannyiunk életét sokkal teljesebbé tudják tenni azok a meglepetések, amiket az élet tartogat. Az pedig rajtad áll majd, hogy beszállsz-e a buliba, vagy csak távolról figyeled azt.
De egyet tudok.

Megbánni egészen biztosan nem fogod.