Egészen furcsa a kapcsolatom az írással. Másodikos koromban kezdődött ez a keserédes románc, amikor is írni kellett egy fogalmazást a gólyáról. Nem emlékszem magára a folyamatra, csak arra, hogy magamat is megleptem azzal, hogy milyen jól sikerült, és különös büszkeséggel töltött el, hogy a felnőttek milyen elismerő csodálkozással néztek rám, amikor olvasták. Már akkor éreztem, hogy valami különös erő van abban, ahogy formálni tudom a szavakat.

Örömmel és gyakran játszottam velük, jó barátaim voltak. Kedvtelésből verseket írtam, néha naplóbejegyzéseket, és nagyon élveztem a folyamatot, ahogy ízlelgettem őket, és éreztem rá arra, éppen melyik illik igazán a sorba. A szavaknak hangulata van ugyanis, szinte önálló személyisége, és ebből a szempontból a magyar nyelv kiemelkedően gazdag.

Gimiben különösen jól jött ez az adottság, hiszen számomra kisujjgyakorlat volt csupán sokoldalas elemzéseket írni különböző irodalmi művekről. Szerettem is kézzel írni, hosszú-hosszú oldalakon keresztül. Gondolkodás nélkül folytak a kezemből a mondatok, elég volt csak az adott versre vagy prózára összpontosítanom. A végeredmény még akkoriban is az ismerős, jóleső melegséggel töltött el, de a kötelességből fakadó folyamat már sokkal kevésbé volt örömteli, mint a szívből jövő alkotás. 

Aztán egy pillanat alatt vége is lett... Jött a nagybetűs élet, a munka, a hajtás, a rohanás. Tollal már csak az elvégzendő feladatokat firkantottam fel a jegyzettömbömre, a szavakkal pedig legfeljebb marketinganyagok írásakor kacsintottam össze még néha-néha. Amikor problémás ügyfeleknek kellett megingathatatlan hangvételű leveleket írni, mindig a segítségemre siettek, és nyomukban néha még meg-megjelent a régről ismert különös melegség árnyéka.

De árnyék volt ez már csupán, keserű íz keveredett az édes melegségbe. Mert a szavak nem arra valók, hogy bármikor elővegyük, és kényünk-kedvünk szerint kényszerítsük őket értelmetlen, élettelen mondatokba. Valaha az önkifejezés vágya és szándéka hívta őket életre, és minden ettől eltérő használat ellentétes létezésük céljával és értelmével. 

Össze kellett omlania a világnak bennem és körülöttem ahhoz, hogy újra írni tudjak. Írtam, amikor annyira fájt, és annyira reménytelennek tűnt, hogy nem tudtam mást tenni, csak írni. Ilyenkor mindig jött a gyógyító megkönnyebbülés, hiszen arra használtam a szavakat, amire születtek: önkifejezésre.
De minden alkalommal, amikor úgy ültem le, hogy írni kéne, írni akarok valami jót, a megfelelő szavak elkerültek. Pakolgattam őket szépen sorban egymás mögé, de nem csendült fel köztük a harmónia. A harmónia, ami azt a különös, meleg elégedettséget hozta magával mindig is. 

Pedig már jóideje hívnak a szavak. Izgatottan várják valamiféle köztes térben, hogy megragadjam és sorrendbe állítsam őket, kifejezve velük mindazt, amit el szeretnék mondani. A figyelmemet viszont már hónapok óta nem az kötötte le, hogy mit szeretnék elmondani, hanem hogy hogyan. Jól akartam. Izgalmasan, érdekesen, színesen, figyelemfelkeltően. Emészthető egységekre tagolva. Esetleg valamiféle stratégiai vázra felfűzve. De ezzel csődöt mondtam, mert a szavakhoz alázat kell, nem pedig akarás. 

Múlt héten egy nagyon kedves barátnőm igazán jól megfogalmazta: "Az a te bajod, hogy túl sokat gondolkodsz".
A fején találta a szöget. Úgyhogy neki hála most nem gondolkodom, csak írok. 30 napig, minden nap. A többit majd meglátjuk. A lényeg, hogy végre újra érzem a régről ismert jóleső melegséget.