"Te inspiráltál."

Ez a mondat késztetett arra, hogy újra billentyűzetet ragadjak, még akkor is, ha nagyon nehéz. 

Azért kezdtem el ezt az egész blogot, mert úgy éreztem, adni tudok rajta keresztül. Néhány inspiráló gondolatot, lehetséges szemléletmódot, megértést, elfogadást, paradigmaváltást, beszédtémát. Kinek mit. 
Nem azért, mert én olyan hihetetlenül okos vagyok, hogy úgy érzem, mindenképpen osztanom kell az észt.
Egyszerűen csak azért, mert a baromira nem átlagos helyzetemnek köszönhetően olyan felismerésekkel gazdagodtam, amiket az átlagos hétköznapi gondolati köreink mókuskerekében pörögve nem tudunk észrevenni, pedig tényleg sokkal teljesebbé tehetnék a napjainkat.

Azért kezdtem el írni, mert tudom, hogy a sok emelkedettnek tűnő "tanítót" (akár spirituális tanítókat, akár sikerembereket, üzleti trénereket, influencereket) figyelve az ember akarva-akaratlanul elkezdi magát összehasonlítani velük, és hajlamos arra a megállapításra jutni, hogy okééé, hogy neki sikerült, de én többszörösen hátrányos helyzetben vagyok hozzá képest, nem hiszem, hogy nekem is menne.
Csak a jéghegy csúcsát látjuk, az elért sikereket, az emelkedett állapotot, és ugyan némelyikük egy-egy félmondat erejéig kitér az utat szegélyező nehézségekre, a mondanivaló nagyobb részét mégis a motivációs blabla teszi ki, ami mögöttes tartalom nélkül sokszor baromi üresen, "coelhosan" hat. Pedig a sikertörténetek mögött a legtöbb esetben vér van, veríték, könnyek, temérdek erőfeszítés, elesés, elbukás, újra és újra felállás. És én pont ezt a részt szerettem volna megmutatni, nem a cukormázasat.

Egészen máig úgy gondoltam, adni csak akkor tud az ember, ha van miből, ha valamiből többlete van. 
Könnyű olyankor szépeket írni, amikor az ember jól van, emelkedett állapotban.
Én viszont most kurva szarul vagyok. Szégyenletesen szarul. Sokszor, sokféleképpen voltam már szarul életemben, de ennyire és így még nem.

Kezdődött az egész ugye azzal, hogy lezsibbadtak a lábaim, aztán ez az egész szépen átterjedt a felsőtestemre, egészen a fülemig. Hetekig nehezen kaptam levegőt, mert olyan volt, mintha egy lehetetlenül szorosra húzott fűzőt viselnék, de a bőröm közben olyan érzéketlen volt, hogy volt, hogy csak hajnalban vettem le a melltartót, mert nem éreztem, hogy rajtam maradt (pedig a csajok tudják, hogy szinte lehetetlen nem észrevenni).
Amikor már a jobb fülem is zsibbadt volt, a zsibbadás tovább mászott a fejembe, ami elég durva egyensúlyzavar képében manifesztálódott. Napjában legalább egyszer, néha többször elesek. Hol szerencsésen, mert már megtanultam esni, hol szerencsétlenebbül. Tört már majdnem lábam, aminek hetekig tartó sántikálás (a meglévő alapvető mellé) lett a vége, de estem már úgy is, hogy csak az állammal tudtam tompítani, és miközben csillagokat láttam a fájdalomtól, az automatikus reakcióm a hála volt, hogy legalább fogam nem tört. 
Itthon legalább nem látja senki, amikor borulok, de taxiból kiesni Moszkva belvárosában kicsit kellemetlenebb. Furán néznek rád az emberek, amikor azt hiszik, hogy már szombat délelőtt részeg vagy.

Idáig még nem annyira volt ismeretlen számomra a tapasztalás, de aztán kb 1 hónapja ez a kedves kis zsibbadás a karjaimon keresztül beleköltözött a kézfejeimbe, amik azóta úgy néznek ki, mint Stephen Hawking-éi a Mindenség elméletében.
Nem tudok írni. Illetve tudok, de csak erőlködve, kiolvashatatlan macskakaparással, mert nem tudom normálisan megfogni a tollat. Képtelen vagyok egymás mellé tenni az ujjaimat, mert mindegyik más irányba indul, és még csak nem is érzem, hogy merre. Nem tudok késsel-villával enni, csak úgy, mint egy hároméves. Nem tudom összegumizni a hajam, begombolni a kabátom, bekötni a cipőfűzőm, bedugni a fülembe a bedugós fülbevalóm.

Eszedbe jutott már valaha hálát adni azért, hogy be tudod kötni a cipőfűződ, vagy hogy meg tudsz fogni egy tollat, és olvashatóan leírni a neved egy papírra?
Hát, eddig nekem sem...

Na és azért, hogy tudsz járni, futni, ugrálni, táncolni?
Hogy látsz, hallasz, szagolsz? Ez utóbbi, lefogadom, náthásan, bedugult orral eszedbe jutott már, de aztán el is felejtődött a következő nátháig.
Na és, hogy érzékeled az ízeket? Hogy élvezni tudod a kedvenc ételeidet?
Hogy tapintani tudsz? 

Tapintás nélkül baromi nagy szarban vagy, mert ha szeretnél csinálni valamit a kezeiddel, kénytelen vagy a látásodra hagyatkozni. Fura lehet elképzelni, talán nem is lehet, hogy vajon milyen háromszor egymás után manduláért nyúlni a zacskóba, és nem tudni kivenni semmit anélkül hogy odanéznél.

És most is két ujjal pötyögök, mint egy néni, négyszer lassabban, mint normálisan. Mert most csak így tudok. De legalább tudok!

Szenvedős volt az elmúlt két hónap. Nem csak azért, mert baromi ijesztő, kényelmetlen, kellemetlen amiket a testem produkál. Nem csak azért, mert leírhatatlanul megterhelő fizikailag és mentálisan is, hogy segítség nélkül képtelen vagyok felmenni egy lépcsőn, vagy hogy tíz méter megtételétől is lehetetlenül elfáradok. Nem csak azért, mert unok már bőgni a kádban ülve, mikor ötödik felállási kísérletre is visszaesek. Nem csak azért, mert ciki tolószékben utazni a reptéren, vagy kiesni a taxiból. Nem csak azért, mert ciki másnak lenni és kitűnni a tömegből (bár a reptéri VIP bánásmód azért elég menő). Nem csak azért, mert elmondhatatlanul nyomasztó, hogy szinte senkivel nem lehet erről őszintén beszélgetni, mert az emberek egyszerűen nem tudják ezt kezelni.

HANEM MERT AZT HISZEM, HOGY EZ AZ EGÉSZ AZÉRT VAN, MERT VALAMIT ROSSZUL CSINÁLOK.

Biztosan tudtam már azelőtt is, hogy tudományosan is igazolást nyert volna számomra, hogy az ember képes meggyógyítani saját magát. Ez annyira fontos és komplex téma, hogy mindenféleképpen fogok neki külön bejegyzést szentelni, egyelőre csak arra kérlek, ne vesd el rögtön a gondolatot, ha nem egyezik azzal amit eddig hittél.

Szóval egy pár éve elég intenzíven rajta vagyok a témakörön, és hát ennyi tanulás után nyilvánvalóan sokkal jobban kellene lennem, nem pedig a legszarabbul életemben. Egész életemben majd belefeszültem abba, hogy jól csináljam a dolgokat. Sajnos nem azon a módon, hogy képes legyek elszántan gyakorolni valamit a végsőkig. Annyira nem tudtam elviselni soha azt, hogy valamit nem jól csinálok, hogy ha valami nem ment eredendően jól, abba inkább bele se kezdtem. Én vagyok az az ember, aki elment tavaly egy 4 napos rajz tanfolyamra, és abból 3 napot végigzokogott befeszülve azon, hogy nem tud rajzolni. Én vagyok az az ember, aki ugyan legendásan jól süt-főz, mégis szégyenkezve viszi a vendégségbe a gyönyörű, de nem tökéletesen egyforma magasságú muffinokat. Én vagyok az az ember aki a küzdelmeiről szeretne mesélni, és mégis mérhetetlenül szégyelli azokat, mert azt hiszi, azok abból fakadnak, hogy valamit rosszul csinál.

Olyan rohadtul gőgösen meg vagyunk győződve arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene lennie. Hogy a világnak milyennek kellene lennie. Esetleg hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie.
Pedig lehet, hogy soha nem lesz olyan. 

Sőt, szinte biztos, hogy soha nem lesz olyan. Mindig lesz valami, ami nem elég jó, ami zavaró, ami hiányos, ami nem elég tetszetős. És ha már ott van, ahogy mindig is ott volt, és mindig is ott lesz különböző formákban, két dolgot tehetünk: a figyelmünket azon tartjuk, hogy mennyire zavar/hátráltat/korlátoz az a bizonyos körülmény, és szenvedünk. Vagy megpróbáljuk felfedezni benne a szépséget.

Azt hiszem, semmi másról nem szól az élet nevű játék, mint hogy felfedezzük, hogy a boldogság, amit mindig is kerestünk, végig ott volt az orrunk előtt, csak nem láttuk a fától az erdőt. És csodálatos, ha erre még időben rájövünk.
Néha a legkegyetlenebb körülményeken keresztül, de a lényeg, hogy rájövünk.
Onnantól pedig már nem számít, hogy mi nincs, csak az, ami van.

A kép pedig, amit inspiráltam - instagram @livelifeingratitude