Fogalmam sincs, hogyan alakult így, de mióta az eszemet tudom, a születésnapom körüli időszak mindig szomorúságban telt. Nyűg volt számomra az egész, nem értettem mi ünnepelni való van rajta, hiszen nem különösebben nagy eredmény az, hogy megszülettem, és nem túl örömteli sem. Mert ha őszinte akarok lenni, én soha nem szerettem igazán élni...
Durva egy ilyen kinyilatkoztatást leírni, de tegyük a kezünket a szívünkre: hányan érezzük úgy, hogy az élet egy igazi ajándék, amit azért kapunk hogy megtapasztaljuk a létezés összes lehetséges örömteli pillanatát?
Nem volt jó ezeken az évfordulókon számot vetni azzal, hogy a valóság ettől mennyire távol áll. Nem volt ez másképp idén sem, amikor különösen magányosnak és elveszettnek éreztem magam, ugyanis elérkeztem oda, ahol a part szakad. A báb, amiben az elmúlt 4 évet töltöttem a szklerózis multiplex diagnózisa után, lakhatatlanná vált, de erőre volt szükségem, hogy kifeszítsem magam belőle.
Te belegondoltál már egy pillangó születésébe?
A hernyó nem tudja, hogy mi fog vele történni. Csak éli világát míg annyira el nem fárad, hogy aludni térjen. De egyszer csak arra ébred, hogy minden megváltozott körülötte, és hogy ő maga is teljesen más, mint amilyennek eddig hitte magát. Körülnéz, és érzi, hogy ha sürgősen nem kezd el repülni, lezuhan. De korábban még csak nem is hallott soha a repülésről, honnan tudhatná, hogy képes-e rá egyáltalán?
Pontosan itt voltam én is, teljesen egyedül, egy hajszálon himbálózva, bizonytalanul és erőtlenül. Úgy döntöttem, kiteszem ezt a képet facebook-ra, és megkérlek titeket, hogy mondjátok el, milyennek láttok engem. Tudtam, hogy óriási erőt fog adni, ha ott lesz feketén-fehéren leírva, hogy rengetegen gondoltok rám szeretettel és tartotok értékes embernek. Tudtam, hogy onnantól nem hallgathatok tovább arra a morcos kis belső hangra aki azt mondogatja, hogy a hernyók nem tudnak repülni. Gyakorlatilag egész nap örömkönnyek csorogtak az arcomon, mert a lelkem legmélyéig hatoltak a szeretetteljes szavaitok.
De azt nem sejtettem, hogy mekkora hatása lesz ennek a kis facebook-kísérletnek. Volt, aki azt írta, hogy a januári személyes hangvételű posztom mentén jött rá arra, hogy "az élet egy csoda, és mennyi örömöt tud hozni minden nap". Nem először kaptam ezt, így bizonyosságot nyert, hogy a végigszenvedett életem nem volt hiábavaló, mert olyan felismerésekhez juttatott el, amik nem csak az én életemet változtatták meg gyökeresen, de felülírhatnak mindent, amit az életről eddig gondoltunk.
Mindig is tudtam, hogy írnom kell, de végre azt is, hogy mit: ezen a blogon fogom elmesélni az egész életemet. Hogy hogyan vetett véget a szklerózis multiplex diagnózisa a "hernyó" életemnek. Hogy hogyan bújtam el a bábomba hogy megkérdőjelezzek mindent, amit önmagamról és az életről addig hittem, és hogy hogyan transzformált át az a tudás, amit mindannyian magunkban hordozunk, csak nem tudatosítunk. Hogy mi lesz velem mostantól, hogy a belőletek áradó melegség megszárította a szárnyaimat, és már én is tudom, hogy vannak. Hálásan köszönöm mindannyiótoknak!
Egyébként arra biztatlak, hogy legyetek bátrak, és kövessétek a példámat. Rengetegen írtátok azt, hogy milyen jó, hogy ezt kértem, nektek is öröm volt olvasni a pozitív kommenteket, vagy hogy már rég meg szerettetek volna osztani velem valamit.
Tényleg katartikus hatása van annak, amikor megtapasztalod, hogy mások szemében sokkal szebb és színesebb vagy, mint amilyennek valaha is gondolni merted volna magad. Miért ne használhatnánk a social mediát arra, hogy valódi értékekkel gazdagítsuk egymás életét?
